Együtt könnyebb…
Az ember társas lény. Ezt elsőként Arisztotelész jelentette ki i. e. 350 körül. Bizonyára sokan reagálnak erre a kijelentésre így: már Arisztotelész…? Ha ilyen régi ez az elmélet, akkor bizonyára igaz. Mások azonban épp a kijelentés „életkora” okán csóválják a fejüket: a tudomány mára meghaladta ezeket az ősrégi tanokat.
Nézzünk körül: mi, az egyedi és megismételhetetlen személyiségek más hasonlóan egyedi és megismételhetetlen személyiségek társaságában töltjük mindennapjainkat. A találkozások elkerülhetetlenek – hacsak nem vagyunk remeték. Lehet, hogy ezek a találkozások csak virtuálisak – a másik lény egy dobozból mondja a magáét (ha ezt Arisztotelész tudta volna…!), de a másik ember, illetve emberek csoportja valamilyen módon hat ránk. A társas befolyásolás jelen van az életünkben, akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. (Érdemes utánaolvasni a híres amerikai szociálpszichológus, Philip Zimbardo börtönutánzat-kísérletének.)
Annak, hogy társas lények vagyunk, fontos következménye, hogy egyfajta feszültség állapotában élünk, amely saját egyediségünk, önállóságunk (individualitásunk) és a többiek által képviselt értékek között alakul ki. Van, hogy a másik személy vagy egy csoport hiteles és/vagy fontos számunkra – ilyenkor akár a viselkedésünket is hajlandók vagyunk hozzájuk igazítani, netán megváltoztatjuk a véleményünket a hatásukra. Máskor azonban éppen az a célravezető, ha szembe megyünk a környezetünkkel.
Ha mindezt rávetítjük a diabéteszre, és kicsit magunkba nézünk, megvizsgálhatjuk aktuális viselkedési mintáinkat.
Érdemes válaszolnunk magunknak például az alábbi kérdésekre: Ki a legfontosabb személy/csoport, akire/akikre hallgatok a diabétesszel kapcsolatban? Honnan szerzem a cukorbetegséggel kapcsolatos ismereteimet? Félek-e valamitől? Ha igen, vajon miért félek? Mit teszek, hogy leküzdjem a félelmeimet? Milyen szabályokat tartok be? Honnan, kiktől származnak ezek a szabályok? Mennyire vagyok jóban önmagammal?
Nem megyünk sokra azzal, ha valaki megmondja nekünk, hogyan kellene éreznünk, viselkednünk, hogyan kellene együtt élnünk a diabétesszel. De nagyon sokat nyerhetünk azzal, ha megértjük, mit érzünk, milyen előzményei voltak az érzéseinknek; ha megértjük, hogyan lát minket a környezetünk, és ha tudatosítjuk, hogy milyen sokféle választási lehetőségünk van.
Diabéteszben érintettként körülnézhetünk a szűkebb-tágabb környezetünkben és a virtuális közösségi terekben is: nagyon hamar fel fogjuk fedezni, hogy nem vagyunk egyedül. Lehet, hogy úgy érezzük, nekünk nincs szükségünk segítségre, jól elboldogulunk. De mi van, ha valakinek éppen ránk lenne szüksége…?
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján (megválaszolva a fentebb feltett kérdéseket) azt mondhatom: együtt könnyebb.
Elérhetőség: kerekes.andrea@mentapro.hu
Kerekes Andrea
közösségfejlesztő, civil szakember
MentaPRO Alapítvány