Micsoda turista

Az Amazonastól a Himalájáig

…a Nap ellentmondást nem tűrően tűz át a 60 faktoros naptejen, szinte érzem, ahogyan pörkölődik a legfelső hámréteg. Már rég nem működik, hogy azt mondogatom magamban „de hát február van”, minden irányból védtelen vagyok a napsugaraktól a folyón hajózva. Belelógatom a kezem a vízbe, a levegőnél pár fokkal hűsebb és folyékony anyag pillanatnyi enyhülést hoz, de csak ahol a bőrömhöz ér. Végre megállunk egy szélesebb részen, a vezetőnk fürkészi a partokat, aztán bólint. Még mindig hitetlenkedve, de az adrenalinlökettől vigyorogva vetem bele magam a sárgás vizű Amazonasba…

Snorkel a Galápagoson

Az út előtt nem voltam a víz nagy barátja… Tudtam ugyan úszni, de azzal a rémült kutya-szerű úszással, amely során a fej még csak véletlenül se merül le a víz alá. Amikor eldöntöttem, hogy a Galápagos-szigetek is szerepelni fog az útitervben, éreztem, hogy itt az ideje ezt a dolgot helyretenni, hiszen ott elképesztő nemcsak a szárazföldi, de a víz alatti világ is. Így hát minden méltóságomat levetkőzve az út előtt végigcsináltam egy felnőtt-úszásoktatást, ahol azt kértem az oktatótól, hogy a helyes úszásmódok mellett gyakoroljunk snorkelezni (légzőcsővel úszni) is, ne Galápagoson kelljen a leharapott csutorát Heimlich-fogással eltávolítani belőlem.

Aztán az ottani hajótúrán nem kellett sokat várnom az első komoly bevetésre, hiszen már a második napomon mélyvízi snorkel várt. A „mélyvízi” szó hallatán a többi tizenöt turistából kilenc az alternatív programot választotta, a maradék hat közül az egyikük mentőmellényt kért, a maradék ötből pedig kettő volt búvároktató. De ezt én már túl későn (a csónakban, a merülési ponton, uszonnyal a lábamon) raktam össze, és azt hiszem, ilyenkor a legjobb nem gondolkodni, így én is beleugrottam az óceánba a többiek után. A látvány, ami ott fogadott, örökre belém vésődött… De ami talán még ennél is fontosabb, hogy újra emlékeztettem magam arra, hogy minden legyőzött félelmünk újabb világokat nyit meg.

Így lesz hatalmas kaland a korábbi, talán nem is komoly kérdésre kapott válaszból – igen, lehet fürdeni a folyóban, bár a helyiek félelemből sohasem teszik. De a vezetőnk nyugtat: anakondából ezen a részen évek óta nem láttak 3 méternél nagyobbat, azok nem támadnak emberre; a piranják csak akkor harapnak, ha megérzik a vérszagot; a kajmánokra pedig majd ő figyel a csónakból, és szól, ha valamelyik kíváncsian megindulna a partról… de a déli órákban ők is inkább lustálkodnak. Így a többi napon is ezt a fürdési módot választom a vízparti faház döglötthal-szagú és a dzsungel rengeteg ízeltlábúját felvonultató zuhanyzója helyett; az izgalom, hogy vajon mi úszkál körülöttem az átláthatatlanul iszapos vízben, csak bónusz. Életre szóló az élmény, és ekkor még csak két hete indultam el, hogy három hónap alatt egy hátizsákkal körbejárjam a világot.

Tokió, New York és Lima, Peru fővárosa volt az, ahol már jártam korábban, ezeket elsősorban a remek ételek iránti vonzalmam miatt vettem újra célba.

New Yorkban bármilyen étel bármilyen árszínvonalon elérhető, a legnagyobb gyengém a város egyik leghíresebb sajttorta-készítőjének cukormentes csodája.

Lima tengerparti, felkapott negyedének éttermei jobbnál jobb tengeri ételeket kínálnak.

Az aduász természetesen Tokió, a felfoghatatlanul magas minőségű gasztronómiájával, legyen szó nyers tonhalról a Tsukiji halpiacon reggelire; a helyiek által vallásos tiszteletben tartott levesről, a ramenről; esetleg a bécsi szelet elképesztő japán átértelmezéséről, a tonkatsuról. Bármit is tapasztalunk európai emberként a japán konyháról, semmi sem tud felkészíteni arra, ami ebben az országban vár; legyen szó a tálalásról, nyersanyagokról, az elkészítésről vagy a felszolgálásról – az én szememben egyetlen konyha sem ér fel vele, nem csoda, hogy amikor csak tehetem, elutazom ide.

Már amikor összeállt az útiterv, éreztem, hogy ez bizony erős menet lesz. A pár rövid, ismerős kitérőtől eltekintve csupa olyan célpont, ahol még nem jártam, de régi álmom volt. Ráadásul néhány hely – az Amazonasszal kezdve – bőven túlmutat még az én komfort-zónámon is, pedig azt már feszegette számolatlan tengerentúli utazás. Az Iguazú-vízesés, vulkánok Ecuadorban vagy a Taj Mahal: még bőven a határaimon innen vannak, hiszen ezeket rengeteg turista látogatja. De tudtam, hogy a legfontosabb emlékek nem ezek lesznek, hanem amikor a helyzet vagy maga a terv lökdös finoman a belső határok átlépése felé. És bizony voltak olyan részek, amelyek már tervezéskor a világutazók számára ismerős érzést váltották ki – „nem tudom, mi fog történni, de hogy minden pillanatát élvezni fogom, az biztos”.

Szörfözés Indonéziában

Indonézia maradandó élmény volt, a végtelenül nyugodt és csodás, apró üdülőszigettől kezdve Ubud nyüzsgő utcáin át az Uluwatu templomig. Az utolsó pár napra strandhoz közeli szállást kerestem, így a térkép alapján választottam. Amikor megérkeztem, kiderült, hogy ugyan légvonalban nagyon közel a part, de odajutni csak komoly kerülővel lehet. Erre a szállásra rajtam kívül mindenki „csomagáron” jött – a szállás mellett az ajánlat része volt a reggeli jóga és az egész napos szörfoktatás is. Én pedig nem akartam a medencében lógni egyedül egész nap, ezért úgy döntöttem, hogy én is befizetek a szörfoktatásra, a másik négy vendéggel együtt. Így kerültem Legian strandjára, teljesen nemzetközi csoportba, egy olyan sporttal, amelyet nem terveztem kipróbálni – de ha ezt adta a helyzet, nem kellett sokat győzködni magam. A két nap alatt nem lettem egy Kelly Slater, de belekóstolni tökéletes volt – hiszen hol máshol álljon neki az ember a szörfözésnek, mint Bali egyik legnagyszerűbb, kezdők számára tökéletes hullámokat biztosító strandján?

Az életemet nem a cukorbetegség határozza meg. 13 éve használok inzulint, nem okoz gondot stabilan és a normális értékek között tartani a vércukromat, még extrém körülmények között sem. A nem javasolt ételek elfogyasztásán kívül semmiről nem kell lemondanom a diabétesz miatt, de a merészség alapja – akárcsak a sportokban – a határaim pontos ismerete.

Egy utazás során a legnagyobb kihívást az új ételek „bemérése” jelenti, de az összetevők ismeretében, jó fejszámolással túl nagyot nem szoktam hibázni.

Túrázás a Himalájában

Miután az eredeti tervem, hogy Tibetből megyek fel az Everest alaptáboráig, egy lezárt határ miatt összeomlott, tovább maradtam Nepálban. A megüresedett hetet kitöltendő kerestem egy helyi túravezetőt Katmanduban, akivel rövid megbeszélés után az Annapurna alaptáborát állítottuk fel célként. Gyönyörű nyolcezres, és nem annyira zsúfolt, mint az Everest, szóval tudtam, hogy az élmény hasonló lesz. A körülmények a tavalyi hatalmas földrengés óta már normalizálódtak Nepálban, tehát a fizikai megterhelés mellett más miatt nem kellett aggódnom. A szükségesnél valamivel kevesebb időm volt, ezért az egyébként átlagos nehézségű túrán a megszokottnál kicsit gyorsabb tempót diktáltunk, felfelé 4, lefelé 2 nap alatt értünk. Elvből nem használok hordárt, így a hátizsákomat is én vittem. Az alaptáborban szerencsére tökéletes volt az időjárás azon a hajnalon, amikor visszaindultunk, így a fotók remekül sikerültek; emlékeimbe pedig teljes 3D-s valójában égett bele e csodálatos hegy látványa.

Az út megtervezése során természetesen ez plusz logisztikai réteget jelent. Az eszközök között a peneken, tesztcsíkokon és tűkön túl két speciális van: az egyik a háromhavi inzulinadagnak biztosít megfelelő hőmérsékletet 48 órán keresztül, két hűtőszekrény között, a másik a penekben lévő inzulint védi a magas külső hőmérséklettől csapvíz felhasználásával. Ez azt jelenti, hogy 48 óránál hosszabb, kevésbé civilizált környékre utazás esetén szükség van arra, hogy ugyanoda térjek vissza, és magamhoz vegyem az inzulint a hűtőből, mielőtt továbbindulok.

Mivel ezeket az eszközöket a repülések során is magamnál tartom, a pakkot egy angol nyelvű orvosi igazolás teszi teljessé, amely a szükséges eszközök részletes leírását is tartalmazza. Ehhez hozzátartozik, hogy bárkivel bármilyen helyzetben őszintén és egyértelműen tudom közölni, hogy mi a helyzet, és ez mivel jár – ez alapvető, főképp, ha egyedül utazunk. És ha már úgy kezdtem ezt a részt, hogy az életemet nem a cukorbetegség határozza meg – tegyük hozzá azt is, hogy korlátokat se nagyon állít.

Az álmaink akkor érnek valamit, ha megvalósítjuk őket – és a legnagyobb hibát akkor követjük el, amikor hagyjuk magunkat eltántorítani akár egy betegség, a körülmények vagy a saját bátortalanságunk által. Pedig ha megértjük, hogy mindezeket a saját irányításunk alá tudjuk vonni, akkor kitárul a világ, megszűnnek a korlátok, és többé nem létezik lehetetlen – bár azon még én is töprengek, hogyan fogom összehozni az űrutazást. Addig is, amíg az sikerül – marad az utazás a Földön, és a boldogság minden nap, hogy úgy élem az életemet, ahogyan én szeretném.

Horváth Balázs