Joslin-érmesünk

Szerettem a tevékeny életet

Hogyan telt ez az 50 év? Betegségem pontosan 1961 júniusában, kétévesen jelentkezett nálam. Nagy családba születtem, második gyermekként. Nővéremmel és két húgommal nevelkedtünk, egy lakásban a nagyszülőkkel és az egyedülálló nagynénémmel. A többi testvérem szerencsére nem volt beteg.

Nehezen teltek kisgyermekkorom évei, ugyan szüleim mindent elkövettek, hogy többi testvéremhez hasonlóan élhessek. Óvodába írattak, az akkori óvónőm nagy odafigyeléssel segített. Az étkeztetést nem tudták vállalni, ezért ebéd előtt hazavittek az óvodából. Nagyon sokszor éjszaka jelentkeztek a hipoglikémiás rosszullétek, és sajnos diabéteszes kómában is többször voltam. Az éjszakai alvás a szülőkkel együtt volt megoldható. Ők mindketten munkába jártak, és volt időszak, amikor a reggeli inzulint már fél 6 órakor megkaptam. Az ágyam mellé készített reggelit félálomban fogyasztottam el. Elmúltak az általános iskolai évek, sok hiányzással, de mindig bepótoltam a mulasztást, 4,1-es eredménnyel fejeztem be.

Középiskolai tanulmányaimat a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban végeztem. Bejáró lettem, Téglásról naponta autóbusszal kellett utaznom oda-vissza. Tetszett a dolog, mert a többiekkel együtt mehettem. A gyermekévek alatt az foglalkoztatott, hogyan lehetnék olyan, mint egészséges társaim. Ebben az időszakban még mindig az édesanyám adagolta az inzulint. Nem volt cukormérő készülék, egyszer használatos fecskendő, de így is élhettem. Osztálykirándulás, táborozás nem volt. Talán a középiskola harmadik osztályában engedtek el szüleim 3 napos kirándulásra, Budapestre. Boldog voltam: ez volt „önállóan” az első hosszú utam.

1977-ben sikeres érettségi vizsgát tettem. Újabb probléma, hogyan tovább? Nem akartam továbbtanulni, ezért munkahelyet kellett keresni, ami megint nem egyszerű a cukorbetegek életében. A helyi ipari üzem kalkulációs osztálya, kisebb-nagyobb ismeretséggel, alkalmazott. Közben a többi fiatal lányhoz hasonlóan a párválasztás kezdett foglalkoztatni. 1977 decemberében házasságot kötöttem. Három év múlva megszületett a fiam. A terhesség hat hónapját egy klinikán töltöttem, hogy naponta ellenőrizhessék most már kettőnk állapotát. Császármetszéssel egészséges kisfiunk született. Ezután már nem csak magamra, a kisfiamra is vigyáznom kellett.

Egész eddigi életem során az volt a célom, hogy az egészséges embertársaimhoz hasonlóan élhessek. Belém rögződött az inzulinadások, étkezések időpontja, már nem gondként, hanem napi rutinként élem meg. Munkahelyemen irodai alkalmazott voltam, de a mezei munkát sem kerültem el. Nem a pihengetés, szobában ücsörgés volt rám jellemző. Sajnos még betegápolásban is volt részem, amikor szüleim, nagyszüleim megbetegedtek.

Aztán később, nyugdíjasként takarmányboltot üzemeltettünk férjemmel. Szerettem a tevékeny életet. Sajnos férjemet évekig tartó COPD-s betegsége 2011-ben már ágyhoz kötötte, öt hónapi küzdelem után elveszítettük. Talán van egy őrangyalom, aki mellettem áll a bajokban.

Minden sorstársamnak azt kívánom, legyen ereje még a nagy odafigyelést igénylő betegség mellett is küzdeni az évekért. Itt szeretnék köszönetet mondani diabetológus orvosomnak, Neuwirth Gyula főorvos úrnak, háziorvosaimnak, az ápolónőknek, hogy segítettek ezt a néhány évtizedet megélni.

Hordozó Istvánné Hevesi Ildikó