Nem cuki a baba
Első írásomban itt, a Diabetes magazinban a bevezető jóval hosszabb lesz az igazi hírnél, amit csak a végén olvashattok! Akinek nincs ideje, az tehát csak a végét olvassa el, a ráérősebbekkel megosztom előtte egyik cukros problémámat, ami régóta foglalkoztat.
Nevezett probléma hasonló Woody Allen híres mondásához, miszerint: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak.” Esetemben inkább kérdésként fogalmazódik meg a dilemma: Hogyan szólítsam meg a cukros embereket úgy, hogy közben ne a cukorbetegségről szóljon minden?!
Máshogy
Tavaly, amikor belevágtam a D+ Generation Alapítvány fémjelezte küldetésbe, azt éreztem feladatomnak, hogy beszéljünk máshogy erről az egészről, mint ahogy eddig tettük: ne legyen orvosságszaga, ne érezzük állandóan betegnek magunkat, ne folyamatosan a számolandó szénhidrát legyen a téma, mert ez az életünk része ugyan, de nem maga az élet! Sőt! Az életem sokkal inkább szól a sikereimről, kudarcaimról, szerelmeimről, bulikról, munkáról, kedvenc filmemről és minden ilyesmiről, mint arról, hogy akkor most „pumpás vagy pen-es”, netán tablettás vagyok-e?
Persze, 33 éve vagyok cukros, útközben sok mindent megéltem, elértem, sok hasznos dolgot tudnék mesélni – és szeretnék is – cukker bajtársaimnak, ami nekem természetes, nekik talán újdonság, de azt sem akarom, hogy csak erről beszélgessünk!
Ez a „bajom” a cukros táborokkal is: szegregálnak. „Elkülönülünk”, mintha nem tudnánk bármilyen táborban vidáman ellenni! Pedig pont az lenne a cél, hogy a „bármilyen” táborban is simán boldoguljunk!
Másról
Hogy szólítsak meg egy közösséget úgy, hogy ne arról beszéljek állandóan, ami egy közösségbe rendez minket? Beszéljek cukrosoknak filmekről, zenéről, társadalmi jelenségekről, vicces történetekről?!
Miért ne?! Tudom, hogy ez egy tematikus lap, és a fő téma a diabétesz, de én diabéteszes vagyok, tehát ha egy néger plüss jegesmedvéről beszélek – amiről mindjárt fogok is –, akkor is illeszkedem az újság profiljába!
Nézzétek el nekem, ha időnként nem az tart majd össze minket, hogy milyen közös bajunk van, hanem például a közös örömünk! Az első írásomban azért még cukker témát hozok, ne legyen túl hirtelen a váltás!
Kezelj normálisként!
És ez már a hír: az USA-ban piacra dobták a cukorbeteg játékbabát, hogy a gyerekek jobban magukénak érezzék a betegségüket. Lehet inzulinpumpát aggatni rá, meg, gondolom, megmérni a cukrát… Pffff…
Szerintem, ez baromság! Gyerekkoromban cowboyokkal akartam játszani, nem cukorbeteg cowboyokkal! Nem cukorbeteg Ki nevet a végénnel játszottam, nem zavart, hogy Miki egér nem diétázik, és hogy a sakk-készletem mellé nem kapok egy orvosi gyalogkülönítményt!
Azt gondolom, egy babának az a funkciója, hogy fésülgessék, etessék, altassák, szeressék, és nem az, hogy HbA1c-t mérjenek nála! Ez egy újabb agymenése a politikai korrektségnek, amitől a falra mászom! Teljesen felesleges a kerekesszékes Barbie, a néger plüss jegesmedve és a dagi műanyag balerina!
Nem attól érezzük magunkat nem kirekesztve, ha valakik legyártják a játék-másunkat, hanem akkor, ha egyszerűen nem vagyunk kirekesztve! Ez ennyire egyszerű! Kezelj normálisként, és akkor eljátszom én bármivel! Ígérem, nem zavar, ha vékonyabb, szőkébb, izmosabb, vagy ha nem lóg ki a karjából egy fecskendő… Jobban zavar az, ami a játékbolton kívül történik… De erről majd legközelebb!
Kovács Áron
