MentaPRO Alapítvány
„Megküzdési folyamat” a diabétesz elfogadásában
Egy diabétesszel frissen diagnosztizált gyermek vagy felnőtt, valamint családjuk legtöbbször krízishelyzetbe kerül. Ha tudjuk, hogy a lelkünk meghatározott terv szerint dolgozza fel a nehézségeket – a sokk, a tagadás, a harag, az alkudozás, a kilátástalanság után már felfelé visz az út −, akkor könnyebb lehet az elfogadás is.
A megküzdés egyik legfontosabb eleme a társas támasz. Ha jól tudunk kapcsolódni, építkezni a körülöttünk lévőkből, a terheink is csökkennek – egyszerűen attól, hogy megéljük a másik emberből jövő biztonságot. Egészen mást tud adni a családunk, a munkatársunk vagy akár a szomszédunk, de mindenkinek megvan a helye, szerepe és kapcsolódási pontja. Egy ilyen esemény mindenképpen beleír a kapcsolatokba: erősíti vagy gyengíti azokat, sőt akár teljesen újakat hoz.
A megküzdésben fontos az is, hogy mennyire erős az a párkapcsolat, amelynek el kell bírnia ezt a terhet. Van, hogy a szövetség, amit két ember a családalapítással köt, még tovább erősödik, és kialakulnak az új helyzet működtetéséhez lényeges új szerepek. Sokszor hallani pároktól, hogy ehhez hasonló helyzetekben csodálkoztak rá a másikra újra, amitől mélyült vagy másik szintre lépett a kapcsolatuk.
További fontos elem, hogy milyen az egyén, a család pszichés ellenálló képessége. Átmentek-e már ehhez hasonló helyzeten? Megoldottak-e már olyan feladatot, amely megadta az „erősek vagyunk” élményt? Milyen példák vannak előttük? Hogyan küzdenek meg a nehézségekkel a családban általában? Mit tanultak a felmenőiktől, mik a családi sorsforgatókönyvek?
Egy ilyen krízis önbizalmat is hozhat, ha időről időre megállunk, és szintetizáljuk, ami velünk történt. Nézzünk rá kicsit kívülről a történetünkre, mert a távolsággal lehet, hogy olyan dolgokat is felfedezünk magunkban, egymásban, amit a krízis nélkül nem találtunk volna meg.
Röviden álljon itt a megküzdési folyamat illusztrálására egy családi példa:
Hidegzuhanyként ért minket az orvos kijelentése: „Gyermekük diabéteszes.” Nem! Ez nem lehet igaz! Csak valami tévedésről lehet szó, biztosan összecserélték a leleteket! Még fel sem fogtuk, hogy mi történik velünk, a fiam már kapta is az első adag inzulint. „Nem szabadott volna beadni az inzulint! Lehet, hogy még visszafordítható lett volna a folyamat!”− ezek a gondolatok cikáztak a fejünkben.
Leírhatatlan az a düh és tehetetlenség, amit ilyenkor érez az ember. „Miért pont ő? Mit rontottunk el?” Vádoltuk magunkat mindenért, amiről azt gondoltuk, okozhatta a diabéteszt. Valószínűleg nincs olyan szülő, aki ne reménykedne ilyenkor a csodákban. Folyamatosan böngésztem a netet, hátha hírt találok olyan gyermekről, aki kigyógyult az 1-es típusú diabéteszből.
Szerencsére teljes kilátástalanságot sosem éreztünk, a depresszió elkerült bennünket. Természetesen voltak nagyon nehéz időszakok, amikor magam alatt voltam, sírtam, fáradt és szomorú voltam. A fiam együttműködése, pozitív hozzáállása átsegített ezeken a helyzeteken.
Nehezen tudnám meghatározni az időpontot, amikor már úgy éreztem, sikerült elfogadnom a diabéteszt. Ez egy vég nélküli folyamat, időnként visszaesik az ember az előző fázisba. Amikor végre úgy érzi, hogy sikerült megbékélni a helyzettel, jönnek az ünnepek (édességhegyek a boltokban), jön a kamaszkor (hormonális változások ingadozó vércukorral), és megint összezuhanhat az ember…
A MentaPRO Alapítvány a vázolt pszichés szükségletre kíván válaszolni: van kihez fordulni! Azt a fajta támogatást adjuk, amit − bármilyen közeli és szerető családi és baráti kapcsolataink is vannak − nem tud más adni. A közös sors nagyon erős megtartó és támogató erő.