Feltöltés dátuma: 2015.07.20.

Magyar cukorbeteg a Mount Everesten

Nincs lehetetlen

Soós István vagyok, az első ember a világon, aki a Mount Everestre, 6500 méterig, feljutott inzulinos cukorbetegként. (Szeretném leszögezni, csakis tisztelt kezelőorvosaim kérésére írok erről az egyedülálló teljesítményről, mert szerintem kellő kitartással, vasakarattal, és ami a legfontosabb, lemondással majdnem mindenki ott lehetne a helyemben.) Teljesítményem annyiban nagy dolog, hogy megint egy magyar mutatta meg a világ egészséges és beteg embereinek, hogy meg lehet csinálni valamit, amit eddig úgy tartottak számon, hogy csak teljesen egészségesek tudják teljesíteni!

Így van, cukorbetegtársaim, ha valamit igazán akarunk, azt el is érhetjük! Meg kell változtatni a felfogásunkat! A cukorbetegséget nem betegségként kell felfogni és beletörődni, hanem állapotnak kell tekinteni, amit kezelni kell! A kezelés lényege pedig a sport és a diéta!

Tudom, nem mindenki engedheti meg magának a szuper edzőtermeket, de egy cukrosnak nem is erre van szüksége! Ott van a természet, a kirándulás, a kerékpározás – az idősebbek részére, hiszen bennük is van erő, kitartás. A közép- és fiatalabb generációk válasszák a „sajáttestes” edzésfajtát, amikor a saját testüket használva (fekvőtámasz, ugrókötelezés, húzódzkodás, guggolás, hegyi kerékpározás), dinamikus edzéssel érik el a kondíciójuk javulását. (Tudták önök például, hogy 15 perc ugrókötelezés megfelel 2,7 km futásnak?)

Nem lehet feladni, nem lehet abbahagyni, mert a saját életünk a tét! Egy idő után pedig megszeretjük új életünket, amit elértünk, és napi rutinná válnak azok az új dolgok, amiket a rendszeres sporttal, diétával és, mondjuk ki, gyötrelmes lemondásokkal értünk el. Ez az alapja mindennek!

Nepáli és tibeti utamról szeretnék mesélni, hogyan éli meg egy inzulinos cukorbeteg a mindennapokat, amikor a kalandvágy, a sportszeretet és az utazási vágy erősebb, mint a józan ész.

Segítség nélkül nem megy

2013 nyarán kiderült, alkalmam nyílik eljutni Nepálba, az Everest alaptáborig, és ha valaki felkészült és bírja, akkor egy kevéssel még magasabbra. Az utazáshoz való engedélyek megszerzésével párhuzamosan elindult a felkészülés. A heti munka mellett folyamatos edzés, diéta 100 százalékig betartva. Hétvégenként Ausztria, 2-3000 méteres hegyi túrák, erőltetett menet, 20 kg-os hátizsák, edzés. Mostani tibeti, nepáli utamon elkísért a feleségem, Judit és unokatestvérem, Tibor (aki úgyszintén járt már az Everesten) és az ő felesége, Szilvi. Négyen az egy évig tartó kemény felkészülésben teljesen összekovácsolódtunk. Persze voltak kiborulások, de hol nincs… Ráadásul inzulinos cukorbeteg volt a csapatban, ez nem könnyítette meg a dolgunkat.

Itt mondanék köszönetet orvosaimnak és kis csapatomnak, mert nélkülük lehetetlen lett volna a felkészülés. Kedves diabéteszes emberek, egyet tanuljunk meg: egyedül nem megy! Még ha vasakaratunk is van, kell segítség, kell társ, aki mindenben segít, hiszen úgymond betegek vagyunk és át kell lépnünk saját határainkat.

A társ mellett (nekem a feleségem volt, de lehet barát, rokon, ki hogy érzi) a másik elengedhetetlen: a szakorvosi felügyelet. Mindenről kell őket tájékoztatni, hiszen ők a szakemberek, és csak ők dönthetnek terhelhetőségünkről és egészségünk megóvásáról. Mindig hallgass orvosodra, főleg egy kemény felkészülés során! A cukorbetegek terhelése csak szakorvosi felügyelet mellett történhet! Ezt tapasztalatból mondom, kérem, fogadják meg!

Én bírom, de az inzulin…?

Mielőtt diabéteszes lettem – 40-dik születésnapomon derült ki –, már jártam az Everesten, de a mostani út aggódással töltött el. Hogy fogom bírni cukorbetegen? Hogy fog viselkedni szervezetem a szélsőséges időjárásban és a nagy magasságban? Hogy fogják bírni társaim, akik nem profi hegymászók? Rá kellett ébrednem, az út előtt 5 hónappal erőnlétileg és mentálisan (ami talán még fontosabb) mindenkit 120 százalékra kell emelni. Ebben társaim teljes odaadással vettek részt, rám pedig mindig figyeltek, hogyan változik terhelésre vagy nyugalomban a cukrom, mert ezt másképp nem lehet csinálni! A már hét hónapja tartó felkészülés igen megviseli az egészséges embereket is, nem hogy a cukrosokat! Én erre az időre értem el, hogy cukrom bármilyen terhelésre, majd nyugalomban 4,8–5,7 között mozgott!

Minden rendben ment, amíg meg nem kérdezték tőlem: az inzulinod bírni fogja a hideget, a magaslati légnyomás-különbséget? Nem tudtam válaszolni rá, ezért kapcsolatba léptem az inzulingyártó céggel. A gyártó sem tudott felvilágosítást adni, mivel inzulinos cukorbeteg ilyen extrém körülmények között még nem használta az inzulinjukat. Döntenem kellett, hogy az egész utazást és felkészülést hagyom veszni, vagy megkockáztatom az ismeretlent, és megteszem azt, amit még nem tett meg senki. Ha nem működik valami, azonnal visszafordulok és semmit nem kockáztatok – döntöttem.

Fel a hegyre

Nepál volt az első magaslati megállónk, ahonnan pár nap után indultunk tovább Tibetbe, a világ egyik legcsodálatosabb helyére. Gyönyörű természeti adottságai és az itt élő tibeti nép örökre rabul ejti az embert. Bájuk és lelki tisztaságuk nem csak a buddhizmusból ered, hanem a páratlan természet is hozzáteszi részét, hogy kialakuljon a tibeti ember és utánozhatatlan világa.

Tibet fővárosából, Lhászából indultunk tovább (3660 m), és többek számára kiderült, az európai 2000–3000 méteres magaslati edzések nem sokat értek, megjelent a fejfájás, hányinger (a magaslati betegség enyhe változata). Mentünk tovább az áhított Mount Everest felé, és itt minden baja elmúlik az embernek, ahogy érzi közeledni azt a helyet, ahonnan az összes expedíció indul. Több mint egy hét folyamatos emelkedés és akklimatizáció után elértük Rongpu (5800 m) városát. Áhítattal nézi az ember a felkelő napot a hegy lábánál (−18 °C), ahol a hó és jég birodalma megcsillan az Everest oldalán.

Az Everest alaptábor elhagyása után jött a gyötrelmes gyaloglás, mászás, majd amikor ziháló mellkassal, remegő lábakkal elértük a célunkat (−28 °C, 6500 m), ott eszméltünk rá, hogy az ember és minden, ami körülvesz minket, milyen parányi dolog a természethez képest. Visszautunk örömittas volt, mindenkiben eluralkodott a boldogság: megérte a gyötrelmes felkészülés, lemondás, sikerült, amit kitűztünk célul!

Sajnos olyan fotó nincs, amikor a hegyen adom az inzulint, de állíthatom – most már tapasztalatból –, hogy a glargin előretöltött inzulin tökéletesen működik magas és extrém körülmények között.

Szeretnék köszönetet mondani feleségemnek, Juditnak, társaimnak, Tibornak és Szilvinek és mindenkinek, akik segítették utunkat. Szeretnék orvosaimnak is hálás köszönetet mondani: dr. Ábel Tányának és dr. Horváth Ákosnak, nélkülük soha nem jöhetett volna létre ez az út.

Soós István

Megjelent a diabetes2015/3. számában

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!