Karácsony-várás Erdélyben
Valahol Erdélyben, a Bucsinban ülök egy faház tornácán, s írogatok. Nehezen megy, mert leköt az október végi ősz színvarázsa, amerre nézek. Ott is hagyom az írást néha, s nekiindulok az erdőnek, hiába riogatnak mostanában annyit a medvével. Én ugyan nem félek tőle, féljen ő tőlem! Írnom kellene a karácsonyról, s ehhez szebb környezetet el sem tudok képzelni, hiszen az udvar, amelyben egy kis pisztrángos tó is van, színültig tele fenyőkkel, amelyek a legutóbbi itt létem óta alaposan megnőttek, valóságos erdő van előttem.
Fenyő, december, karácsony. Íme a hármasság, amely mindenki életében a legszebb hónappá avatja az utolsót az évben. Az elmúlt egy-két évtizedben megjelent vagy kéttucatnyi könyv a karácsonyról, magam is gyűjtögettem azokat. Magyar és világirodalom, költők és prózaírók, olykor ismétlődő alkotások – jellemezhetem a könyveket. Sok vers visszaköszön (szegény Adyt agyonidézték már), sok az újdonság és a meglepetés. S ki tudja, hány kötetnyi anyag rejtőzik még régi újságok és ódon könyvek lapjain, hiszen nincs író, ki ne fordult volna vissza gyermekkora legszebb emléke felé.
A karácsony a gyermekkoré! Minden más örömteli esemény történhet velünk ezen az ünnepen, de a gyermekkor várakozását semmi nem tudja felülmúlni. Főleg a szegény ember karácsonyáét. Mert az én generációm is szegény volt az 1950-es évektől, s tovább. Nem mese az, hogy a karácsonyi ajándék mindössze egy piros alma, egy közös ének a fa alatt. Vagy egy könyv. Egy társasjáték. Egy új cipő (a másik újat a nyuszi hozta). Nem hiszik ma el, de a legszebb a várakozás volt. A titkolózás jól felismerhető jelei. A szokatlan illatok, amelyek között a fenyőfa gyantaszagú varázsa az ismeretlenség mítoszát hozta el. Ilyen még nem volt a lakásban, mi lehet ez? A sütemény, amely nem a különlegességével vagy az illatával fogta meg a lelket, hanem az együttkészítés varázsával.
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Leteszem a tollat, s nézem az erdőt. Aztán pár nap szünetet tartok. Közben eljött a mindenszentek ünnepe, s elmentünk a közeli Kétághoz, ahol két patak egyesül és Kisküküllő néven fut tovább. Ott állt valamikor Áprily Lajos kis faháza, amit Erdélybe visszatérésekor épített. Ma már nincs meg, de helyén egy kopjafa, ott világítunk. Így nevezik a gyertyagyújtást. Áprily az én karácsonyi költőm. Nem mintha annyi verset írt volna az ünnepről, de amit a lélek érez karácsonykor, azt ő megfogalmazta.
Mindenhol ezt a versét, a Karácsony-est címűt idézik antológiákban, ám ennél több az ő karácsonya. Hogy áttelepült az anyaországba, attól kezdve csak a gyermekkora, itt a Bucsinban, Parajdon és környékén színesíti költészetét. Az emlékeké és az emlékezésé. Az elmúlt, elvesztett gyermekkoré. A varázslatoké, a meséké, a várakozásé. Fájdalom az idő múlása felett. Az elveszett karácsonyok már soha vissza nem térése. A gyermek kincses keze immáron üres. A gyermek hite a varázslatban immáron oda van. A gyermeki lélek már soha nem ragyog többé a gyertyafénytől és annak melegétől. A költő is tudja, ma már én is tudom, létezésünk legszebb szakasza egyúttal a legrövidebb is.
Persze, annyi minden más varázslat tartja össze ezt a pár gyermekkori esztendőt. De ezek közül is kiviláglik a karácsony melege és fénye. Nem a kínai, életveszélyes, szemrontón villogó füzérlámpáké, hanem a gyertya fénye és lángja. Amellyel még játszani is lehetett felnőttek vigyázása mellett. Amelybe bele nézve a fény falára varázslatok, tán jövőképek rajzolódtak fel.
Karácsony, nézek fel a papírból. Lent a tornác alatt, a fenyvesben egy kisleány szaladgál egy fekete pulival. Egymást kergetik, egymást átölelve borulnak fel, s gurulnak a lejtőn. Még mindig meleg van, nem esik bántódásuk a zöld füvön. Játszik a gyermek, boldog, mert gyermek. És övé a világ. Amely végtelen sok örömmel van tele. Tévedünk, mi felnőttek, ha azt hisszük, a gyermekkor csak gazdag ajándékokkal képzelhető el. Ez a kislány itt képes fél délután szaladgálni a kutyájával. Nem kell más, nem kell csodatelefon, varázs vacakság a számítógépben, csak élő, eleven játszótárs. Lehet, hogy karácsonyra sem vár többet. Csak meleget az otthonba, csillogó karácsonyfát és szeretetet, amelyet érez lelkével-szívével.
Teljesen ellágyultam itt a nagy magányomban, a tornácon. Nem lehet véletlen, hiszen Tamási Áron földjén vagyok most pár napig. Közel ide a szülő- és nyugvóhely, Farkaslaka. Mindig megállok a sírjánál, ha arra járok. Most is így tettem. S közben eszembe jutott, amit írt gyermeki lelkének karácsonyi várakozásáról: „…vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre. Karácsony este lett.”
Praznovszky Mihály