Joslin-érmeseink

Idén tavasszal, a III. Civil Fórumon kilenc sorstársunk vehette át a Joslin Diabetes Center elismeréseit. Köztük az 50 évnyi diabéteszért járó érmet Kispál József Szekszárdon élő cukorbetegtársunk. Most ő mesél életéről.

Visszaemlékezés cukorbetegségem elmúlt 50 évére

1961. május 13-án lettem cukorbeteg, három nappal a tizenharmadik születésnapom előtt, mondhatni születésnapi ajándékként. Egy kis Tolna megyei faluban, Fácánkertben éltem szüleimmel. A szekszárdi kórházban – eléggé izolált környezetben – megállapították, hogy mennyi inzulinra van szükségem és milyen diétát kell alkalmazni. Ez addig a pillanatig tökéletes volt, amíg haza nem engedtek a kórházból, mert én rendkívül mozgékony, nyugodtan lehet mondani, hogy rossz gyerek voltam. Abban az időben sem televízió, sem számítógép nem volt a háztartásokban, maradt a csatangolás és a reggeltől estig tartó játék a helybéli gyerekekkel.

A kezdeti időben meglehetősen problémás volt az üvegfecskendők és az ijesztően nagy tűk sterilizálása, valamint az inzulin beadása. A kórházban édesanyámat tanították meg e tevékenységre, de ő sajnált engem, ezért nehezen ment a reggeli procedúra az inzulinbeadásnál. Gyorsan megtanultam magamnak beadni az injekciót, és nem kellett azon vitatkozni, hogy szúrja a tűt.

Még egy jellemző esetet idéznék vissza a hősidőkből. Szekszárdra jártam gimnáziumba. Abban az időben gyakorlati oktatás is volt a tantervben. Szekszárd manapság a szőlő és a bor városa. A helyi borkombinátban és az állami gazdaságban lettem szőlész-borász viszonylag kezdő cukorbetegként. No, ez az eset a kecskére bízni a káposztát tipikus példája volt.

Érettségi után is szőlész szerettem volna lenni, de a helyi iskolaorvos kellő szörnyülködés után meggyőzött arról, hogy ez nem igazán nekem való szakma. Kellő átképzés után lett belőlem pénzügyi és számviteli dolgozó. Itt jegyzem meg, hogy 42 év munkaviszony után lett belőlem nyugdíjas.

Véleményem szerint két igazán fontos dolog kell ahhoz, hogy zökkenőmentes legyen egy cukorbeteg élete. Egy olyan orvos, aki tisztában van a betegség minden csínjával-bínjával. Az én kezelőorvosom mintegy 40 éve dr. Muth Lajos, aki akkoriban kezdő belgyógyászként dolgozott a kórházban. A jelen időszakban ő a kórház főigazgató főorvosa, de a rendelőintézetben a cukorbeteg-szakrendelésen alkalmanként praktizál még. Ő megtanított mindenre, amit a betegségről tudni kell egy közönséges halandónak, és ezért mélyen tisztelem!

A másik fontos dolog a családi háttér. Esetemben a feleségemre gondolok, aki immáron 35 éve viseli dilijeimet. Ő nem cukorbeteg, de megteremti az ideális környezetet a bajok elviselésére. Egy jellemző példa a fent említettekre: hosszú idő óta nem jelentkeznek nálam a hipoglikémiás rosszullét klasszikus tünetei. Ő a szememre és az arcomra nézve 100 százalékos biztonsággal megállapítja a vércukorszint vészes csökkenését. Két felnőttkorú gyermekem van, szerencsére ők nem betegek, így a családban csak én vagyok „selejt”.

Összefoglalva megállapíthatom, hogy a betegségemmel túl vagyunk az aranylakodalmunkon, és hogy ez még meddig tart, az a sors könyvében van megírva.

Kispál József
Szekszárd