Milyen a kövér ember? Hogyan fogyjak le?
Segítség, kövér vagyok! – II.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a helyzet súlyos, de nem reménytelen. Lehet ezt úgy is érteni, hogy a kövér ember igazából abban reménykedik, hogy jelenlegi helyzete – súlyossága – nem is olyan szörnyű dolog. Akkor is, ha számos kellemetlen, akár fájdalmas velejárója van.
Ez első pillantásra eléggé meglepő, de ha belegondolunk, valójában ez történik. Igazolják ezt a fogyásra való többnyire sikertelen próbálkozások, számtalan adat igazolja, hogy a fogyókúrákat rövid időn belül visszahízás követi, és a testsúly a legtöbb esetben magasabb, mint a fogyókúrát megelőzően (jojó-effektus). E mögött egyfajta nem tudatos ragaszkodás húzódik a jelenlegi, túlsúlyos állapothoz. Hogy is van ez?
Az ember életében igen fontos, a létfenntartást szolgáló szerepe van a közmondásban foglalt utasításnak: járt utat a járatlanért el ne hagyj! Kutatások igazolják, hogy a korai tanulás szerepe meghatározó az ember életében, és ennek az idegrendszer működésében fellelhető bizonyítékai vannak. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a gyermekkorban szerzett evési tapasztalatok mélyen bevésődnek és igen nehezen korrigálhatók. Vonatkozik ez az ízekre és a táplálék összetételére, az evési magatartásra, azaz hogy mit, mennyit és mikor eszünk. A kövér ember tehát hűséges, és elhatározásai dacára nehezebben változtat a(z evési) szokásain, mint mások.
Az is fontos tapasztalat, hogy a kövérek fogékonyabbak a külső jelzések (az ételek illata, a gusztusos terítés, tetszetős csomagolás vagy külső megjelenés), mint testük belső jelzései (gyomorkorgás vagy éhségérzet megjelenése) iránt. Tehát a kövér ember csábíthatóbb, ha ennivaló kerül a látóterébe, de jelentheti azt is, hogy előrelátó, még azelőtt gondoskodik a raktárak feltöltéséről, mielőtt azok kiürülnének. Tudjuk, hogy az evés-ivás többnyire társasági magatartás (jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek) és az együtt-evés szövetséget jelent (lásd: munkaebédek). A kövérek esetében ez fokozottan érvényes: hajlamosak akár minden családtaggal külön-külön leülni enni. Lefordítva: az evéssel lojalitásukat fejezik ki.
Ismeretes a „bánatzsír” elnevezés, ami arra utal, hogy az étel arra is tud szolgálni, hogy elűzze a szomorúságot, ez különösen érvényes az édes ízű dolgokra, elsősorban a csokoládéra (emlékezzünk a Csokoládé című filmre, ahol a csokoládénak – elsősorban lelki – sebgyógyító, közösségformáló szerepe van). E mögött nem nehéz felfedezni a csokoládéfüggők valószínű érzelmi sebzettségét, illetve az erre való érzékenységet. Kutatások igazolják, hogy a distressz, azaz az életben előforduló olyan helyzetek, amelyekből csak vesztesen lehet kikerülni, a kövéreket evésre késztetik, azaz ők rosszabbul tűrik a kudarcot, mint mások. Ha egy kicsit továbbgondoljuk ezt, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a kövérek számára ebben az esetben az evés a túlélés záloga.
Foglaljuk össze: a kövérek számára az evés és az étel biztosítja a túlélést, a magányosság, a kudarc és az érzelmi sebződés elkerülését, a tartalék nyújtotta biztonságot, és ezzel igazolják hűségüket a szokásokhoz és a szokásokat kialakító csoporthoz, elsősorban a családhoz és a társadalmi-kulturális környezethez.
Valamit azonban észre kell vennünk: az ő számukra az étel és az evés ezek fordítottját is jelenti. A súlyuk veszélyezteti egészségüket (túlélésüket), sok társas helyzetből kizárja őket (gondoljunk a megelőző részben említett hátrányos diszkriminációra), ami magányossághoz, érzelmi sérülésekhez és bizonytalansághoz is vezet, és valójában soha sincsenek meggyőződve családjuk önzetlen, feltétel nélküli szeretetéről. Talán ezért is próbálják a súlyuk révén kifejezni, hogy akár az életüket is adnák azért, hogy biztosak lehessenek abban: a család (és a szűkebb környezet) elfogadja őket. Mondhatjuk, hogy a helyzet reménytelen!
A túlsúly kezelése azért olyan komoly probléma, mert nem csak a megnövekedett testsúlyt, de ezzel együtt a lelki nehézségeket is figyelembe kell venni, azaz mindig a kövér embert kell gyógyítani. Halmy professzort idézve: „…minden zsírsejten egy ember függ, genetikai kódjával és szociokulturális környezetével…”
Aki próbált túlsúlyosakat kezelni, tudja, hogy csak a komplex gyógyítási programok sikeresek. Foglalkozni kell azzal, hogy mit eszünk, ami jelentős változtatást kíván a megszokott ízekhez, étkezési rendhez, azaz az eddigi evési szokásokhoz képest. Ez önmagában is komoly feladat egy túlsúlyos számára (emlékeztetünk itt arra, hogy a korai tapasztalatokhoz való alkalmazkodást igen nehéz megváltoztatni a törzsfejlődésben játszott szerepe miatt).
Igen fontos az energiafelhasználás és a táplálékbevitel egyensúlya, azaz a bevitt táplálékmennyiséget el kell égetni, és természetesen a „raktárakat” is el kell kezdeni felszámolni. Lefordítva: a mozgás kiemelt helyre kell hogy előrelépjen, meg kell tanítani a testünknek, hogy a „boldogsághormon”, az endorfin felszabadulását a mozgás és ne a csokoládé eredményezze! Ez megint jelentős erőfeszítést kíván, ha tekintetbe vesszük a túlsúlyosak fizikai adottságait, a kudarcra való fokozott érzékenységüket, alacsony önbecsülésüket… Hajjaj!
Már látjuk, hogy sürgős szükség van arra, hogy az elhízottak lelki nehézségeivel is foglalkozzunk, hiszen ha elvettük azt a támaszt, amit eddig a megszokott és mindenható evés adott, muszáj egyéb kapaszkodót biztosítani a léleknek is, nem csak a testnek. Azaz: személyre szabott pszichoterápiás segítségre is szükség van és a tapasztalatok szerint a túlsúly kezelésében ennek legalább olyan jelentősége és helye van mint az étkezés és a mozgás átalakításának. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a pszichés segítségnyújtás biztosítja a fizikai változások eredményességét és tartósságát. Ehhez a programhoz sok szakember részvétele és együttműködése szükséges (belgyógyász szakorvos, dietetikus, mozgásterapeuta vagy gyógytornász és evészavarokban jártas pszichoterapeuta együttes segítségével érhető el tartós eredmény, ugyanúgy, mint az evészavarok kezelésében, amelyek közé akár a túlsúly is besorolható).
A legfontosabb feltételről azonban még nem esett szó, márpedig e nélkül az összes segítő szakember próbálkozásai sikertelenek. Ez a túlsúlyos ember belső hozzáállása, ami nem tévesztendő össze a tudatos elhatározással. Ha csak ésszerű döntést hozunk a súlycsökkentésről, az többnyire időleges változást eredményez. Ha azonban „a helyzet reménytelen”, ami azt jelenti, hogy nem csak tudjuk, de lélekben át is éljük a jelenlegi helyzet vagy állapot tarthatatlanságát, akkor vagyunk csak képesek felfedezni, hogy a dolog nem is annyira súlyos, azaz van segítség. Másképpen fogalmazva: csak akkor lehetséges változás, ha elfogadjuk magunkat kövérnek, és nem harcolni akarunk a kövérség ellen (önmagunk ellen), hanem fel tudjuk tenni a kérdést: mit kezdjünk vele. Ez az első lépés, egyben a legnehezebb. Ha ezen túljutottunk, a következők már szinte spontán adódnak, ami akár azt is jelentheti, hogy megtaláljuk azokat a gyógyuláshoz vezető állomásokat és szakembereket, amelyek számunkra használhatók, és nem kergetünk egy ideális feltételrendszert, amely talán nem is elérhető… Lefordítva: a gyógyulásnak szenteljük magunkat, ami kinek-kinek lehet nagyon másféle, mégis ugyanoda vezet. Azaz, hajlandók vagyunk az egészségünk érdekében összerakni a gyógyulásunk puzzle-darabjait.
Dr. Joó Mária Nóra
