A cukorbetegek gondozása

Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően a fejlett országokban ma már csökken a heveny megbetegedések száma, viszont a helytelen életmód és a környezetszennyezés, vagyis az úgynevezett civilizációs ártalmak hatására egyre nagyobb számban alakulnak ki krónikus megbetegedések. Ezek közé tartozik például az asztma, az allergia, a magasvérnyomás-betegség, a veseelégtelenség és a diabétesz.

Együtt erősebbek vagyunk 2010–2013 • Páciensoktatási program felnőtt cukorbetegeknek

Ezek a betegek élethosszig tartó orvosi felügyeletet igényelnek, ugyanakkor szükség van arra, hogy a páciens saját maga is részt vegyen a kezelés folyamatában. Különösen igaz ez a diabéteszre, amikor nem elég a pontos gyógyszerszedés és/vagy inzulinadás, hanem meg kell tanulni helyesen táplálkozni, és kitapasztalni a testmozgás és még sok egyéb tényező hatását a vércukorszintre.

Amikor a cukorbetegek gondozásáról beszélünk, nem elég azt tisztázni, hogy az egészségügyi rendszer mely szintjén – háziorvos vagy szakorvos – indokolt gondozni a beteget, hanem hangsúlyozni kell azt is, hogy nagyon fontos a pácienseket megfelelő ismeretekhez juttatni és partnerként bevonni a kezelés folyamatába!

Először is különbséget kell tenni a diabétesz két alapvető típusa, az 1-es és 2-es típusú diabétesz között. Az 1-es típus azonnali inzulinkezelést igényel, emiatt már a felismeréstől diabétesz szakrendelésen gondozandó. A páciensek döntő többsége viszont a 2-es típusba tartozik, ezért a gondozást az alapellátásnak kell(ene) megkezdeni, és csak terápiabővítés vagy terápiaváltás mérlegelésekor irányítani szakrendelésre a beteget.

Persze lenne előnye annak is, ha minden frissen diagnosztizált páciens mielőbb eljutna szakrendelésre. Talán hatékonyabb lenne a diétás oktatás, teljesebb körű az esetleges szövődmények felmérése. Pszichés oldalról nézve lehetséges, hogy a páciens is komolyabban venné betegségét. Sajnos azonban a szakrendelések ezt a nagy pácienstömeget nem tudják felvállalni, vagy csak a valóban speciális gondozást igénylő betegek ellátásának rovására. Ez pedig nem cél. Így jelenleg az az álláspont, hogy csak akkor kerüljön a friss 2-es típusú páciens szakrendelésre, ha felmerül az 1-es típusú diabétesz gyanúja, vagy annyira magasak a vércukorértékek, hogy – legalábbis átmenetileg – inzulinadás szükséges.

Ma a 2-es típusú diabétesz kezelésében elsőként javasolt gyógyszer a metformin. Ezt a háziorvos is felírhatja. Ha metformin mellett nem megfelelő az anyagcsere, vagy ha a páciens mellékhatást észlel a gyógyszertől, akkor indokolt először szakrendelésre utalni.

Arra pedig, hogy mi történjék a beteggel a diabétesz diagnosztizálása után, ma már nemzetközileg elfogadott ajánlások vannak. Az 1. táblázatban látható az úgynevezett klinikai gondozási terv, amely felsorolja azokat a teendőket, amelyeket el kell végezni. A 2. táblázat mutatja a második orvosi vizit, valamint a 3 hónapos kontroll teendőit, végül a 3. táblázatban az évente elvégzendő vizsgálatok olvashatók, ami gyakorlatilag megegyezik a felfedezéskor elvégzettekkel.

Ez leírva nagyon egyszerűnek látszik, de sajnos ma Magyarországon ez így csak a betegek töredékénél történik meg. Miért? A számos ok három fő tényező köré csoportosítható:

1. Az ellátórendszer hibái: hosszas előjegyzés, várakozás.
2. Az egészségügyi személyzet hibái: nem megfelelő képzettség, túlterheltség miatt a motiváció hiánya, a betegoktatás elmaradása.
3. A páciens hibái: ismerethiány miatt nem veszi komolyan a diabéteszt, időhiány miatt nem jut el a vizsgálatokra.

Mivel egy pácienseknek szóló újságban jelennek meg ezek a gondolatok, a továbbiakban azzal foglalkozom, hogy mit tehet a páciens azért, hogy megtörténjenek nála a szükséges vizsgálatok, amelyek célja, hogy időben felismerjük a szövődményeket, amikor még visszafordíthatók, vagy romlásuk megállítható, lassítható!

Sajnos, ami legtöbb esetben nem történik meg a klinikai gondozási tervből, az a páciens oktatása. Egy cukorbetegnek rengeteg dolgot kell/ene megtanulnia és nemcsak megtanulnia, hanem alkalmaznia is! Ezek listája olvasható a 4. táblázatban.

Fontos szerepe van az orvos-beteg kommunikáció mikéntjének is! (Nem véletlenül indult ebben az évben a lapban egy kommunikációt segítő sorozat!)

A krónikus betegség kezelésének menete négy lépésből tevődik össze:

1. A diagnózis felállítása és a kezelés szükségességének megállapítása.
2. A terápiás célok megbeszélése.
3. A kezelés hatásának lemérése, kiértékelése.
4. Hosszú távú gondozás, utánkövetés.

A következő kép ezt a négy lépést mutatja be. Bal oldalon a hagyományos előíró, parancsoló, kicsit diktatórikus, alá-fölé rendelt orvos-beteg kapcsolat jelenik meg, míg a kép jobb oldalán egy partneri orvos-beteg kapcsolatot látunk, ahol a páciens is részt vesz a terápiás célok meghatározásában és aktív azok megvalósításában. Fontos tehát, hogy az orvos ne csak elmondjon, utasítson, hanem hallgassa is meg a beteg kérdéseit, aggályait, félelmeit. Ne rémissze el a sok információval, hanem próbálják együtt az adott egyénre szabni a terápiás célokat. Az eredményeket ne csak magának értékelje ki az orvos, hanem kérdezze ki a beteg tapasztalatait, és magyarázza el, mit jelentenek a leletek. Lehetőség szerint az orvos ne vállalja magára teljes mértékben a beteg kezelését az érintettet kizárva abból, hanem osszák meg a kezelés felelősségét!

Ahhoz, hogy ez az ideális kapcsolat és ezáltal az ideális kezelés megvalósuljon, a páciensnek is igyekeznie kell minél több ismeretet szerezni a diabéteszről. Sajnos a szakrendelésen az egy betegre jutó átlagosan 10 percnyi idő erre nem elég! Ez csak a legszükségesebb orvosi döntések meghozatalára elégséges. Számos lehetőség kínálkozik azonban az ismeretek bővítésére. Hasznos információhoz lehet jutni a diabétesz-klubokban és a nagyobb diabétesz-rendezvényeken. A betegtájékoztatók, a kifejezetten a páciensek részére írt könyvek, pácienseknek szóló újságok mellett egyre nagyobb az internet szerepe is, főleg a fiatal korosztály körében.

Tapasztalatom szerint a leghatékonyabb a páciensek egyéni vagy kiscsoportos oktatása (idegen szóval edukációja), hiszen itt lehetőség van a kérdezésre, a gyakorlásra. Idetartoznak a gyerekek és a serdülők számára szervezett táborok is, ahol valóban a gyakorlatban lehet alkalmazni a tanultakat. Ezek a betegoktatási formák azonban időigényesek. A tanfolyamok megszervezése nem egyszerű személyi oldalról sem, valamint a finanszírozás se megoldott. Ezeknél az edukációs formáknál nélkülözhetetlenek a szakasszisztensek és a dietetikusok! Sajnos ma még az ő szakértelmük, idejük, lelkesedésük sincs megfelelően kihasználva, főképp a sok adminisztráció miatt.

A Magyar Diabetes Társaság évek óta próbál hatást gyakorolni az egészségügyi döntéshozókra a diabétesz-gondozás hatékonyabbá tételének és az edukáció finanszírozásának ügyében is. Az már bizonyított, hogy a célorientált kezelés és a megfelelően kivitelezett betegoktatás költségei megtérülnek a kevesebb szövődmény miatt. Ehhez hozzáadódik még a beteg életminőségének javulása, ami közvetlenül pénzben nem mérhető, de az egyén és környezete számára a legfontosabb!

Kívánom, hogy minden érdeklődő, saját magáért tenni kívánó cukorbeteg találjon olyan szakembereket, akik őt a fenti elvek szerint látják el, és viszont: nekünk, lelkes szakembereknek olyan pácienseket kívánok, akik tenni akarnak egészségük megőrzéséért!

Dr. Rakk Erika

Belgyógyász-diabetológus szakorvos. 1995 óta dolgozik a Veszprém Megyei Kórház belgyógyászati és diabetológiai szakrendelésén. Érdeklődési területe a diabétesz és társuló betegségei: az elhízás, a hipertónia és a lipidanyagcsere-zavarok kezelése, valamint a páciensoktatás és a diabétesz megelőzése. 1998 óta orvos tanácsadója a Veszprémi Diabétesz Klubnak, valamint a Magyar Diabetes Társaságot képviseli az Európai Diabétesz Társaság (EASD) Edukációs Munkacsoportjában.