Joslin-díjazottak
Joslin-okleveles – Ruzsits Istvánné
Ruzsits Istvánné idén tavasszal vette át Tihanyban a Joslin Diabetes Center elismerő oklevelét.
Hosszú önéletrajzot lehetne kerekíteni a 46 évből, amióta inzulinfüggő vagyok, de gondolom, mindenkinek megvan a maga élménye, tapasztalata, kisebb-nagyobb szomorúsága, aki ennyi időn keresztül próbálja igazgatni a maga és környezete életútját. Sajnos sokszor előfordult, hogy nekem kellett vigasztalni a családomat, mert ők jobban kétségbe voltak esve, mint én. Tulajdonképpen nem betegségnek tartom a diabéteszt, inkább állapotnak, ami néha rosszabb napokkal jár.
Legyünk optimisták! Amíg eljárunk havonta a klubba – valljuk be, alig várjuk a hónapnak azt a napját, mikor újra találkozhatunk –, addig nincs is olyan nagy baj. Mindent meg lehet szokni! A napi kontrollokat is – én 4-5 alkalommal ellenőrzöm a vércukromat, mert csak így vagyok nyugodt.
21 éves voltam, amikor szültem drága lányomat. Előtte egy hónapig feküdtem kórházban, de a mindennapi vér- és vizeletvizsgálat nem mutatott ki semminemű utalást a cukorbetegségre. Terhességem alatt 9 kilót híztam, ebből lányom születési súlya 5 kiló volt. Mindenki csodájára járt a nagy babának. Igaz, mindketten csaknem rámentünk… Sajnos, nem figyeltek fel arra, hogy már egy hete háromperces fájásokkal kínlódom. Mikor a szülőágyon feküdtem, teljesen begörcsöltem, kezem, lábam elzsibbadt, elvesztettem az eszméletemet. Mégsem császároztak meg, később felmerült, talán épp ezért lettem cukros.
A szülés után levert, aluszékony lettem, félliteres söröskorsó volt az ivópoharam. Állandóan pisilni jártam, a bőröm kegyetlenül viszketett. Akkor már hallottam ezekről a tünetekről, éppen ezért féltem vizsgálatra menni. Mikor végre rászántam magam, és elmentem az orvoshoz, már írták is a beutalót a belgyógyászatra. Az igazi kálváriám itt kezdődött. Az első inzulinbeadás után olyan hipóm volt, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Akkor még csak kristályos és cinkinzulin létezett. A tűket, fecskendőket, a parátuszt állandóan főzni kellett. De sok kislábasom bánta!!
Nagy nehézségek árán kezdett alakulni a cukrom, majd dr. Angeli István főorvos úrhoz kerültem, a diabetológiai szakrendelésre. Háromhavonta kellett ellenőrzésre járnom, de közben csaknem minden hónapban kórházban voltam, mert nem sikerült beállítani a cukrom.
1975-ben felkerültem Budapestre, az I. sz. Belgyógyászati Klinikára, dr. Magyar professzor úr osztályára, ahol kilenc hetet töltöttem. Többféle inzulinnal próbálkoztak, végül egy akkor még kísérleti inzulin mellett döntöttek. Én kaptam egyedül, így gondosan elzárva, lakat alatt őrizték. Egy alkalommal a nővérke a régi inzulinomat szívta fel a fecskendőbe. Figyelmeztettem, hogy én a másikból kapok, erre azt is felszívta, s én megkaptam mindkettőt. Szerencse, hogy csak a folyosón engedtek sétálni, így még beértem az ágyamhoz. Alig álltam a lábamon, s éreztem, hogy egyre gyengébben látok. Mikor felvittek az intenzív megfigyelőbe, már nem láttam semmit. Félóránként mérték a vércukrom, de az eredményeim jók voltak. Egész éjszaka csak azt mondogattam: én már sosem láthatom a lányomat – ekkor 11 éves volt. Reggel hat óra felé elkezdtem fényt látni. Hajnalodik? – kérdeztem, hiszen én nem tudhattam, hogy a kórteremben egész éjjel égett a villany. A nővérke átölelt, forró könnyeket éreztem az arcomon és csak annyit mondott: drága angyalom, fogja még látni a kislányát! Szép lassan minden kitisztult körülöttem. És kezdődött a beállítás elölről. A cukorszintem beállt, de a szemem előtt sok-sok mákszem kezdett úszkálni: szemfenékbevérzés!
Akkor kezdték az országban a lézeres kezelést. Szigorú bennfekvéssel naponta két alkalommal összesen több mint ezer belövés… Hálával tartozom dr. Anda Lujza főorvos asszonynak, csodálatos munkát végzett mindkét szememen. Imába foglalom a nevét, nekik köszönhetem a látásomat!
A rendszeres orvosi kontrollok egyikén feltűnt az orvosnak, hogy milyen nehezen lélegzem. Pécsre kerültem, a szívcentrumba, ahol katéteres vizsgálatot végeztek, ám a katéter egyik eremben sem ment végig, annyira elmeszesedtek. Az esti vizitkor közölték: másnap reggelre kiírták a műtétet, mert bármikor megtörténhet a tragédia. Ennek már 10 éve. Karácsony előtt jártunk, kikönyörögtem az ünnepek utáni műtétet. Áldott jó családom van és volt. (Sajnos, drága jó férjem a műtétem után egy évvel meghalt.) Ők mindent megtettek annak érdekében, hogy megkönnyítsék a várakozás időszakát. 2001. január 12-én megtörtént újjászületésem, dr. Donauer Elemér főorvos és teamje közreműködésével.
Hálát adok a Mindenhatónak, mert úgy érzem, mindig kifogtam a legjobb orvosokat. Nekem minden orvosom, ápolóm a legjobb, legodaadóbb volt. Persze, két ember kell a szimpátiához, én is megtettem mindent annak érdekében, hogy jó betegük legyek. Pécsről hazaérve a kaposvári kardiológián akkor ért a legnagyobb meglepetés, amikor a kórterem ajtajában megláttam dr. Dezső Enikő diabetológus főorvos asszonyt. Jött meglátogatni. Ennyi év után is elérzékenyülök, ha eszembe jut ez a pillanat. Ezért is érdemes minden jó tanácsot és oktatást elfogadni. Az orvosok is látják, ki az, aki elfogadja és megszívleli a segítséget.
Ruzsits Istvánné
