Az ásványvizekről és fogyasztásukról
„Ha tájékozódni akarsz az ott élők egészségi állapotáról, először vizsgáld meg, milyen vizet isznak.” (ókori görög orvosi tanítás)
Már a Hét Bölcs egyike, a természetfilozófus Thalész (i. e. 650–560) is felismerte: „Minden dolog alapeleme a víz.” Az élet eredete a vízben keresendő. A víz kialakulása eredményezte bolygónk növény- és állatvilágának megjelenését és az ember fejlődését. Ebből adódóan az élő szervezet alapja is a víz. A szervezet víztartalma a csecsemőkortól az öregedéssel folyamatosan csökken, de így is egy 75 kg-os felnőtt víztartalma átlagosan 50 liter. Évente közel 1000 liter folyadékot iszunk meg, és egész életünk folyamán összesen 200 kg „kőzetet” is elfogyasztunk a vízben oldott ásványi anyagok formájában.
A gyógyvizeket elsőként Hippokratész (i. e. 470–377) rendszerezte eredetük és hőmérsékletük szerint. Magyarországon Gheorgius Wernher ismertette elsőként (1594) a hazai hévizeket és fürdőket. Az ivókúra is külön gyógymód volt, elsősorban Balatonfüreden és Budapesten. Ivókúrára használt, de nem palackozott kénes gyógyvíz található Harkány, Hévíz, Balf, illetve a budapesti Lukács és a Rudas fürdőiben. Radioaktív gyógyvíz van Hévízen és a budapesti Rudas és Gellért fürdőkben. A gyógyvíz tulajdonképpen az orvosilag bizonyított gyógyhatású ásványvíz. Főbb típusa a konyhasós víz (pl. Sárvár, Parád), a jódos víz (pl. Hajdúszoboszló, Bükkszék), a földes-meszes víz (pl. Balatonfüred, Kékkút) és a radonos víz (pl. Hévíz, Eger). A forrásvíz mélyen fekvő rétegekből származó, helyben palackozott ivóvíz/ásványvíz. A közönséges ivóvíz föld alatti vagy felszíni forrásvíz, melyet szűréssel és tisztítással készítenek elő, majd vezetékes rendszerbe juttatják. A szikvíz (szódavíz) szénsavval telített, bakteriológiailag és kémiailag kifogástalan ivóvíz.
A Csillaghegyi ásványvizet már valószínűleg az ősember is kedvelte, a rómaiak pedig a vizet bevezették a mai Óbuda területére is. A balfi ásványvizet Marcus Aurelius korában már itták (Kr. u. 180). A kékkúti „Anna forrás” (Theodora) első írásos nyomát a kétezer évvel ezelőtt állított oltárköveken megtalálhatjuk. Moha neve az 1370-ből származó Codex Diplomaticusban fordult elő először. Evlia Cselebi írt a székesfehérvári vizekről, és e vizekről Mátyás kódexei is említést tesznek. A budai források vizéről Edward Browne angol orvos írt (1668). Parád vize a XVIII. században vált ismertté. Mária Terézia 1763-ban kötelezte a megyei és városi orvosokat a területükön az ásványvizek összeírására és elemzésére. 1812-ben a kancellária elrendelte az ásványvizek adatainak összegyűjtését. Ezekből az adatokból írta meg 1829-ben Kitaibel Pál hidrográfiáját. A Magyar Tudományos Akadémia pályázatát Török József, a debreceni református főiskola professzora nyerte meg, az ásványvizek gyógyjavallatairól (1848).
Az elmúlt húsz évben a növekvő felhasználás és a gazdag kínálat miatt fordult a figyelem a palackozott vizek felé. Érdekes, hogy 1900-ban még az Egyesült Államokba is exportáltunk Magyarországról ásványvizet, ma pedig a hazai vizeknél gyengébb minőségű és drágább ásvány- és forrásvizek importja meghaladja az exportunkat.
Hazánkban az 1960-as évek végén az egy főre jutó ásványvízfogyasztás 2 liter/év körüli, 2003-ban már elérte a 60 litert és 2008-ban 105 liter volt. 1997 és 2008 között az ásványvízfogyasztás a 6-szorosára nőtt, míg 2006-ig az üdítőital-fogyasztás nem változott és a gyümölcsléivás is csak kétszeresére emelkedett. Megjelentek az ásványvíznek nem nevezhető ízesített ásványvizek is, az italok, amelyeken már nincs feltüntetve az ásványvízre jellemző anyagok mennyisége, ezzel szemben a mesterséges ízesítés mellett cukrot is tartalmaznak.
Testünk „vegyi laboratóriuma” csak szerves ásványokat képes felvenni. Ezek a szerves ásványok csak élő anyagokban (zöldség, gyümölcs, tejtermékek, hús, hal és a szárnyasok) találhatók meg. Az ásványvizekben található szervetlen ásványi anyagokat az emberi szervezet nem tudja közvetlenül hasznosítani. Ezeket a szervetlen ásványokat az emberi szervezet részben kiválasztja, másik részét elraktározza. Szervezetünk számára a legjobb lenne az ásványokban szegény (1 gramm/ liter alatti érték), természetes, szénsavmentes forrásvíz (ez az artézi forrásvíz). Az ásványi anyagokban dús gyógyvizek csak különös gondossággal fogyaszthatók egyes betegségekben.
Az ásványi anyagok ajánlott napi beviteli értéke és egészségügyi határértéke alapvető információt jelenthet egy-egy ásványvíz esetében, betegségben pedig nagyon fontos adat a felhasználhatóságról. A felnőtt ember nátriumkészlete 83–97 g között van, melynek 50 százaléka kicserélhető formában a szervezet víztereiben, 10 százaléka a sejtekben és 40 százaléka kötött formában a csontokban, kötőszövetekben van. Ajánlott napi beviteli értéke 1200–1500 mg, bevitelét 2000 mg/nap alatti értékre javasolt korlátozni (kevesebb mint 5 gramm konyhasó [NaCl] naponta). A felnőtt ember szervezetében átlagosan 150 g kálium van (97 százaléka a sejteken belül). Részt vesz az ingerület-átvitelben, az ideg- és izomműködésben, a sav-bázis egyensúly fenntartásában. A minimális napi szükségletet 1,6 g-ra becsülik. A napi szükséglet 4500–5100 mg. A 70 kg-os felnőtt szervezet kalciumtartalma kb. 1000–1200 g férfiakban, 900–1000 mg nőkben. 99 százaléka a csontszövetben helyezkedik el. Hiánya csontritkulást, jelentős hiánya tetániát (görcsös állapot) okoz. A napi szükséglet 800–1000 mg. A túlzott kalciumbevitel (2000 mg-nál több naponta) székrekedést okozhat. A magnézium a fehérje- és szénhidrát-anyagcsere fontos eleme, szükséges az izmok működéséhez, beleértve a szívizmot is. Napi szükséglete 300–350 mg, megerőltető fizikai munka, terhesség és szoptatás alatt 300–420 mg szükséges. A klorid a nátriumhoz vagy a káliumhoz kötött formában fordul elő, a gyomorban a hidrogénnel együtt alkotja a gyomorsavat. A napi ajánlott bevitel 1800–2300 mg.
A korszerű vagy egészséges táplálkozáshoz ma már hazánkban is hozzátartozik a palackozott víz emelkedő mértékű fogyasztása. Az ásványvizek, illetve a gyógyvizek választásakor és fogyasztásakor azonban felmerül a kérdés, hogy lehet-e káros valamilyen szempontból rendszeres fogyasztásuk.
A magasvérnyomás-betegség népbetegség és gyakran társul vagy szövődik cukorbetegséggel. Mindkét betegség hosszú idejű fennállása krónikus vesebetegség kialakulásához vezet. Magyarországon közel hárommillió hipertóniás, több mint egymillió cukorbeteg és legalább félmillió krónikus vesebetegségben szenvedő beteg él. Esetükben a legfontosabb ajánlás a fizikai aktivitás növelése, a sóbevitel csökkentése, a testsúly csökkentése és a megfelelő diéta alkalmazása a szükséges gyógyszeres kezelés mellett.
A hazánkban egyébként is magas konyhasó-fogyasztás miatt hipertóniabetegségben, cukorbetegségben és krónikus veseelégtelenségben is egyértelműen előnyösebb az alacsony nátriumtartalmú (20 mg/liter alatti) ásványvizek rendszeres fogyasztása. A nagyon „sós” ásványvíz egészségeseknek sem javasolt, mert hajlam esetén, vagy nagymértékű rendszeres fogyasztáskor hipertónia kialakulását eredményezheti.
Az ásványi anyagokat optimális mennyiségben tartalmazó ásványvíz szervezetünk ionháztartására is jótékony hatással van. Éppen ezért is a hazai „germán típusú”, hagyományosan nagyobb ásványianyag-tartalmú ásványvizek mellett remélhetőleg előtérbe kerülnek az alacsony sótartalmú, „mediterrán típusú” ásványvizek.
Az élelmiszerek sótartalmának, illetve az elfogyasztott sómennyiség csökkentésével a vérnyomás emelkedését és a szív- és érrendszeri események kockázatát lehet mérsékelni. Magyarországon a szív- és érrendszeri halálozás csökkentése a Szív és Érrendszeri Nemzeti Program célkitűzése is. A Programban a Magyar Hypertonia Társaság külön programként hirdette meg a sófogyasztás jelentősebb mértékű csökkentését, melynek része lehet az alacsony nátriumtartalmú ásványvizek fogyasztása is.
A cikk – a kiadó engedélyével – kivonat a Hypertonia és Nephrologia folyóiratban megjelent közleményből: Kiss István, Görgényi Frigyes, Kerkovits Lóránd: Ásványvízfogyasztás Magyarországon – kinek miért és miért ne javasoljuk? Hypertonia és Nephrologia 2009; 13: 259–269.
