Nincs profit! Non-profit!

Non-profitnak lenni… már magát a kifejezést is az ünnepélyesség, a tiszta, egyenes szándék, a makulátlan „hírnév” és az érdek nélküli segítség szelleme hatja át.

Persze mindig születtek és születni is fognak hamis, ál-nonprofit szervezetek, akiknek abban áll a „nagysága” és legnagyobb tehetsége, hogy a befolyt adományok akár 80–90 százalékát (!) is képesek infarktus vagy tartós álmatlanság kockázata nélkül magukévá tenni, vagyis hatalmas étvággyal „költség-elszámolni”.

Az igazi non-profit szervezetek meg csak egyet tehetnek: az arcátlan pénzügyi kalandorok miatt pirulnak és szégyenkeznek. És persze reménykednek, hogy a „sokba került tintapatronra, magas telefonszámlára, a gázolaj kedvezőtlen világpiaci árára, ázsiai szökőárra” és a jó ég tudja még mire hivatkozók és haszonszőrű társaik talán nem oltják ki a non-profit eszmeiség amúgy is halványan pislákoló fényét.

Non-profitnak lenni ma… remélni, hogy a magyar közvélemény tudja, a sorozatos botrányok, visszaélések ellenére még a becsületesek vannak többen. Azok, akik tényleg önzetlenül segíteni akarnak… és hogy a nagylelkű adományok maradéktalanul azokhoz kerülnek, akiknek szánják az adakozók.

Non-profitként cselekedni pedig azt jelenti: egy pillanatra sem használni a ráfordítás-megtérülés hűvös képletét. Vagy ha igen, üzleti vállalkozásba kell kezdeni, és adót fizetni!

Apropó üzlet: ma már a non-profit birodalomban is a piac bitorolja a trónt. Kitűnő példák erre a cukorbeteg gyermekeket segítő szervezetek, amelyeknek nap mint nap szembesülniük kell a hideg fejjel kiszámított matematikai eredménnyel: a Magyarországon élő pár ezer cukorbeteg gyermek nem piac! Persze szerencsére azért van még néhány önzetlen, nagyvonalú cég, amelynek köszönhetően a mai napig vannak gyermekprogramok, klubok, cukorbetegeknek nyári táborok. De évről évre mégis egyre nehezebb előteremteni a pénzt ezekre a fontos programokra (pl. egy gyermektábor másfél-két millió forintba kerül).

Nem beszélve a jóval magasabb költségvetést igénylő projektekről: a szinte elérhetetlen, méregdrága tévéreklámokról, felvilágosító-tájékoztató kampányokról, színvonalas szakmai prospektusokról, „civil” diabéteszcentrumok létrehozásáról és működtetéséről stb.

Amúgy jogosan merülhet fel a kérdés: miért keresik a diabéteszegyesületek annyira az együttműködés lehetőségét a diabétesz-üzletágban tevékenykedő eszköz-, gyógyszergyártó cégekkel? Miért várják el, hogy ezek támogassák őket, hiszen ott a rengeteg állami pályázat működési költségre, oktatóprogramokra, kiadványszerkesztésre stb.? Ha valaki kicsit is ismeri a magyar pályázati rendszert… könnyen megválaszolhatja a kérdést.

E cikk megszületését nem a rossz szándék, ártani akarás vezérelte!

Már csak azért sem, mert e sorok írója még emlékszik arra, hogy számos, a diabétesz-piacon érdekelt cég néhány évvel ezelőtt még közvetlenül vagy közvetve bőkezű adományokkal, programokkal támogatta a cukorbeteg gyermekeket. Rendezvényeik különlegesek és egyedülállóak voltak (lásd a kilencvenes évek végén a színes karácsonyi ünnepségeket, önfeledt, vidám családi sportnapokat, világnapi megemlékezéseket), amelyeket imádtak a gyerekek, ezek az élmények adtak nekik reményt, hitet, örömet a diabétesz árnyékában.

E diabétesz-cégek visszavonulásának azonban komoly következményei lehetnek: meglehet, hogy a közeljövőben akár egy gyorséttermi-hálózat vagy egy nem éppen „bio” élelmiszereiről híres áruházlánc szponzorálja majd a cukorbeteg gyermekeket. Őrült vízió? Korántsem! A kényszer nagy úr ám, és ezekben a „külső” cégekben ráadásul valósággal buzog az adakozó kedv, hiszen így próbálják bizonyítani: az egészséges életmód elkötelezett hívei.

Kérés a cégek felé: támogassák újra a cukorbeteg gyermekeket, hogy büszkén elmondhassák – kicsit én is non-profit vagyok.

Keller Richard