Feltöltés dátuma: 2011.11.22.

Miért pont én…?

Gabi „története” 2004. szeptember 17-én kezdődött, két hónappal második születésnapja előtt. Ezen a napon derült ki cukorbetegsége, közel másfél hét aggodalom és orvosi „találgatás” után. Hidegzuhanyként érte a családot, hiszen előtte a 2-es típusú diabéteszen kívül nem fordult elő hasonló eset a családban.

Kezdetben megfázásra, bakteriális, illetve vírusfertőzésre gyanakodott háziorvosunk, majd egy másik orvos – „furcsa” légzése miatt, melyről utólag kiderült, hogy az a bizonyos Kussmaul-légzés volt – beutalt bennünket a pneumatológiára, ahol természetesen semmi elváltozást nem találtak. Miután sem az antibiotikum, sem a többi felírt gyógyszer nem segített, és az állapota rohamosan romlott, vállunkra vettük az akkor már teljesen erőtlen kis testet, és beutaló nélkül elindultunk a kórházba: „valaki csináljon már valamit…!”

Szerencsére fél órán belül szembejött a folyosón egy doktornő, aki csak foszlányokat hallhatott a beszélgetésünkből. Rögtön odalépett hozzánk, és közölte:

− Ennek a gyereknek acetonos a lehelete!

Azonnal kért egy vércukorszintmérést, ami természetesen nem sikerült, mert a gép „kiakadt”. Ekkor már szinte biztos volt a diagnózis, amelynek tüneteit rögtön végighallgathattuk, a kórházban gyakorlatukat töltő medikákkal, medikusokkal együtt. Közben megérkezett a laborban mért vércukorszint is, ami akkor 36,6 volt. Azonnal kezdődött az infúziós kezelés. Addigra már Gabi nem ismert meg bennünket, tekintete, beszéde zavaros volt. Nagyon nehéz két hét következett, amit természetesen Gabi viselt a legjobban! Ez idő alatt meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy a család élete megváltozik, átalakul. Nagy segítségünkre voltak a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház gyermekosztályának doktornői és nővérei, valamit a dietetikus hölgy, Nagy Margit is, aki remek ötletekkel látott el bennünket és szakmailag is felkészített a feladatokra.

Hazatérve nagy lélegzetet vettünk, és elkezdtünk berendezkedni az „új életre”, ami mostanra teljesen természetessé vált mindenki számára. Az elmúlt 5 évben sok minden történt velünk, voltak torokszorító és felemelő pillanatok egyaránt. Előbbihez tartoznak természetesen Gabika teljes ártatlansággal feltett kérdései: „Miért pont én vagyok cukorbeteg?”, „Mikor fogok meggyógyulni?”, „Ki tudja levenni rólam a cukorbetegséget?”.

Személyes legrosszabb élményeim közé tartoznak az éjszakai „hipók”, melyekre nem szívesen emlékszem vissza. Gabi ilyenkor iszonyatos kiabálással ébresztett fel nemcsak bennünket, de valószínűleg az utca összes lakóját. Az észvesztett rohanás után vagy félálomban, vagy álmában kiabálva találtunk rá, izmai görcsösen rángatóztak, artikulálatlanul kiabált, és folyton valami nagy szőrös, fekete majmot emlegetett, ami meg akarja támadni őt. A szőlőcukor, banán, tej után csak hosszú percek elteltével „tért magához”, és iszonyatos kimerültségében azonnal visszaaludt – velünk ellentétben, akik a heves szívdobogástól és remegéstől reggelig nem tudtunk már aludni…

Az elmúlt két évben összesen kétszer „hipóztunk”, de ezek már más jellegűek voltak. Az első teljes jobb oldali (kéz és láb) bénulást okozott, amely után két napra kórházba is került, szerencsére komolyabb következmény nélkül ez is elmúlt, a kétnapos bent maradásra csak a megfigyelés miatt volt szükség. A második eset is hasonló volt, akkor a szobájából ki tudott jönni, hogy szóljon, de ekkor összeesett. Megint a hirtelen adrenalinszint-emelkedés részünkről, kapkodás, szőlőcukor, narancslé… amikor jött a felismerés: Gabi nem tud beszélni! Szemein láttuk, hogy mindent ért, de megszólalni képtelen volt! Azt az érzést nem kívánom senkinek! Szerencsére a „dolog” csak 30–40 percig tartott, és szépen tért vissza a beszéde és mozgása. Egy órával az eset után már ugrált az ágyában, mi meg csak néztünk egymásra, ez hogy lehetséges…? De hát a gyerek már csak ilyen…

Az óvodai évek nagyon „gondtalanul” teltek, hála az angyali óvó néniknek, Éva néninek, Zsuzsi néninek, és a dadusnak, Jutka néninek. Az első pillanattól kezdve nagyon segítőkészek és megértőek voltak. Kis- és középső csoportban minden ebéd előtt megmérték Gabi vércukrát, és annak megfelelően adtak neki ebédet... igazi profizmussal segítették a mindennapjainkat! Az utolsó ovis évben csak rá kellett pillantaniuk a mérőre, hiszen Gabi ekkorra már magának mérte az értékeket. Az óvodában ugyanazt ette, mint a többiek. Ha cukros étel volt a főfogás, akkor sem maradt éhen, az óvó nénik és a konyhás nénik találékonyságának köszönhetően. Az inzulinos táskában lapuló diabetikus nápolyikkal mindig a csoport középpontjába került, és nemhogy kilógott volna a sorból emiatt, pont ellenkezőleg! Kíváncsi tekintetek követték minden mozdulatát, amit természetesen nagyon élvezett!

Gabi már iskolás! Szeptember óta első osztályba jár, Veszprémbe, a Hriszto Botev Általános Iskolába, ahol szerencsére ugyanolyan gondos kezek óvják, mint az óvodában, hála Kati néni és Szilvi néni odafigyelésének. Sőt, itt még lehetőségünk nyílt arra is, hogy a megyei kórházból, Margitka által készített külön diétás ebédet kérjünk neki. Ezzel ismét „kiváltságos” helyzetbe került, lisztérzékeny barátnőjével, Bogival együtt, hiszen ők kiemelten, mindig elsőként kapják meg személyre szóló, felcímkézett ebédjüket!

A cikk írása közben megkérdeztem Gabit, mi a legrosszabb és a legjobb dolog abban, hogy cukorbeteg. Tudom, nem a legokosabb kérdés, hiszen mi lehet jó ebben…? De szerencsére nem csalódtam benne, a válasz hamar megvolt:

– A legrosszabb az, hogy fáj a bökés, a jó pedig az, hogy így legalább mehetek Bátor Táborba!!!

No, igen. A Bátor Tábor. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk! Tavaly alkalmunk nyílt részt venni a novemberi családi diabétesz-turnuson, ami nagyon mély nyomott hagyott mindannyiunkban! Hálás szeretettel gondolunk vissza a feledhetetlen hangulatra, a Cimborák kedvességére és a szervezők határtalan gyermekszeretetére! Nagyon sok munkájuk van a tábor fenntartásában és működtetésében, ami – úgy érzem – ebben az országban nem kap súlyának megfelelő figyelmet. Ezért szeretném itt, a lap hasábjain megköszönni munkájukat és erőfeszítéseiket, amivel rengeteg, Gabihoz hasonló kis- és nagygyereknek segítenek elfeledni a hétköznapok küzdelmeit, megpróbáltatásait a táborban, ahol tényleg mindig süt a nap!

Guzmits Viktória(Gabika nővére)

Megjelent a diabetes2009/6. számában

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!