Isten éltessen, Fanni!
14 évvel ezelőtt szimbólum született. Ő akkor ezt nem tudta: a pufók kislány hangosan bömbölt, nagyokat evett, jókat aludt… a világból édesanyja és édesapja érdekelte. Majd múltak az évek, elindult, megszólalt, óvodás lett, iskolás, ma pedig már személyigazolvány-tulajdonos. Cserpes Fanni 14 éves!
Ma már tudja, hogy ő szimbólum. Tisztában van vele, milyen nagy dolog a létezése. Édesanyja cukorbetegként szülte a veszprémi kórházban. Épp november 14-én, a Diabétesz Világnapon. Azóta nyomon követjük a ma már nyúlánk, sportos tinédzser sorsát. Nincs nehéz dolgunk, mindennapos kapcsolatban vagyunk édesanyjával, Módos Anikóval, aki a kezdetektől munkatársa lapunknak.
Szeretjük Fannit önmagáért – és szeretjük azért, mert példája a diabéteszes asszonyok jóra fordult sorsának. Hajdanában elszörnyülködtek az orvosok, ha egy cukorbeteg hölgy gyermeket szeretett volna. Ma már természetesen fogadják, és semmivel sincs kisebb esélye az egészséges gyermeknek náluk, mint nem cukorbeteg asszonytársaiknál. Anikó és Fanni így együtt lettek példaképeink. Időről időre bemutatjuk őket olvasóinknak, mert szeretnénk, ha osztoznának közös örömünkben, és erőt merítenének sikerükből. Sajnos, pár éve ketten maradtak, Fanni édesapja már csak az égből figyeli őket. De van egy csodálatos nagymama és egy csodálatos nagypapa, akik vigyáznak mindkettőjükre. És vigyáznak ők – egymásra!
Egy cukorbeteg anyuka édesszájú lánya
Ha valaki még nem ismerne, szeretnék bemutatkozni: Cserpes Fanninak hívnak. Egy szép magyar városban, Sopronban élek az édesanyámmal, Módos Anikóval. November 14-én ünneplem a 14. születésnapomat. Igen, bármilyen véletlen is (bár szerintem nem az), a Diabétesz Világnapján jöttem a világra 4850 grammal, 61 centiméterrel. Ezt a napot a családban duplán ünnepeljük. Egyrészt, mert akkor van a szülinapom, másrészt pedig a világnap miatt, anyukám ugyanis 33 esztendeje cukorbeteg. 24 éve jár Veszprémbe azokhoz az emberekhez, akik nélkül én most nem írhatnék a Diabetes újságba: dr. Vándorfi Győző bácsihoz, dr. Csütörtöki Vendel bácsihoz, az asszisztens nénikhez, akiknek az életemen kívül még sok mindent köszönhetek.
Egy cukorbeteg tehet arról, hogy milyen a cukra
Sok diabéteszes mondja, hogy ha ez a betegség már megvan neki, nem csinálhat ellene semmit. Én 14 éves létemre azt gondolom, hogy egy cukorbeteg tehet arról, hogy milyen a vércukra. Például ha sportol, akkor egészségesebb, fiatalosabb lehet, és ettől a cukormérő is jobb eredményt mutathat. Én nem vagyok diabéteszes, de fontos az életemben a sport. Hatodik éve kosárlabdázom. Nem mondom, hogy nem jár fáradsággal, sérülésekkel, de megtapasztaltam, hogy ettől jobb lehet az életem. Ha kijövök az iskolából a 7. óra után, és elmegyek edzésre, az kikapcsol két órára, és utána friss aggyal láthatok a másnapi felkészüléshez. A kosárlabdázás mellett télen szívesen síelek az osztrák hegyekben. Tehát mindenkinek javaslom a rendszeres sportolást. Nem kell ahhoz hetente hatszor edzeni (mint ahogy én teszem), elég kétnaponta egy órát futni is.
Milyen lehet az élete annak a gyereknek, aki cukros?
Néha eszembe jut, hogy milyen lehet az élete annak a gyereknek, aki cukros. Nem ehet csokit, fagyit vagy más édességet akkor, amikor ő akar. Na és az anyukájának kétféle menüt kell készítenie, ha – mondjuk – van egy testvére? Vannak olyan családok, ahol a szülők is azt eszik, amit a gyerek. Ennek köszönhetően talán egészségesebben étkezhetnek. És a cukorbeteg kisfiúnak vagy kislánynak is könnyebb így.
Így múlnak el a hosszú, fáradságos napok…
Végül pedig szeretném elmesélni egy cukorbeteg anyuka és édesszájú lánya életét, a hétköznapjainkat. Reggelire és vacsorára ugyanazt esszük (zsemlét, felvágottat, sajtot, zöldségeket, joghurtot…). Iskolaidőben én a menzán étkezem, anya pedig a nagymamáméknál. Ott általában a nagyim olyat főz, amit anyukám szeret. (Igaz, a mi családunkban a felnőttek nem válogatósak.) Szombaton és vasárnap az én kedvemre van az ebéd, de olyan is előfordul, hogy kétféle menü kerül az asztalra, mert én nem szeretem azt, amit a többiek. A sütemények készítése úgy történik, hogy a nagypapám például úgy rakja az almás pitét a tepsibe, hogy az egyik fele cukros, a másik édesítős, így mindenki azt eheti, amelyiket szereti. Én ugyanis nagyon szeretem az édességeket. A tortákat, fagylaltokat, sütiket. Kedvencem a meggyes lepény. De szoktunk sós finomságokat is sütni. Ebédre – ha tehetem – bolognai spagettit ,,rendelek” a nagyimtól. De nem kizárólag az evésről szólnak a heteink. Folyamatosan oda kell figyelnünk egymásra. Amióta apukám nem él, nekem duplán kell anyára figyelni (mert azért a cukorbetegekre jobban kell vigyázni). Szerencsére a nagyszüleim is sokat segítenek. Így múlnak el a hosszú, fáradságos napok…
Cserpes Fanni