A folyamatos vércukor-monitorozás korszerű eszközei
Nagyszerű műszerek segítik, hogy a vércukorszint mérésével az inzulin pontos adagolását valósíthassuk meg, mert csak így tudunk kellemes, kiszámítható életvitelt biztosítani magunknak. A diabétesz olyan betegség, ami igényli, hogy a páciens fontosnak tartsa a saját érdekeit: minél hosszabb ideig szövődményektől mentesen tudjon élni. Ehhez meg kell tanulnia a betegség lényegét, amiben meghatározó segítség a kezelőorvosa és a diabetológiai szakápolója. Azt pedig nagyon jól lehet ellenőrizni, hogy a beteg és gondozói jól végzik-e feladataikat, hiszen a beteg állapotának alakulása jelez.
Új és új műszerek és módszerek segítik a szakembereket és a betegeket abban, hogy együtt éljenek ezzel a krónikus betegséggel. Az egyik legfontosabb dolog a folyamatos vércukormérés, önellenőrzés.
Nagy figyelemmel kísérték a Diabetes 20. születésnapján részt vevők dr. Fövényi József főorvos úrnak az önellenőrzésről szóló előadását, most is őt kérdeztük erről a témáról.
– A jelenlévők kérdései is azt tükrözték, mintha az inzulin nélkül kezelt cukorbetegek jelentős része nem ismerné a rendszeres vércukormérés fontosságát.
– Nagy jelentősége van pedig az önellenőrzésnek az inzulin nélkül kezelt 2-es típusú cukorbetegségben is – válaszolja Fövényi főorvos úr. – A jelen alkalommal két, még 2005-ben publikált, nagy irodalmat áttekintő metaanalízissel (Diabetes Care 2005. június) és egy új keletű ausztráliai vizsgálattal (Diabetologia 2007. február) bővítenénk ki az önellenőrzés mellett szóló érveinket, nem elhallgatva a problémákat sem.
Számos vizsgáló szerint az inzulin nélkül kezelt 2-es típusú betegek vércukor-önellenőrzése 0,4–0,5 százalékkal csökkentheti a HbA1c-szintet, ami az átlagos vércukorszint 8–12 százalékos csökkenésével jár együtt. Minél gyakrabban mérik a vércukrot, annál kisebb értékek érhetők el. Egyes vizsgálatokban mind a nagyér-, mind a kisér-szövődmények csökkenése mutatható ki a vércukrukat rendszeresen ellenőrzők körében. Az ausztrál vizsgálatnál ez a szívinfarktusra és a retinopátiára nézve mutatkozott érvényesnek.
Viszont számos probléma is felmerül, például a költséghatékonyság kérdése. Mivel az inzulin nélkül kezelt betegek száma igen nagy, a legtöbb országban a biztosítók nem finanszírozzák részükre a vércukormérő csíkokat. Az ilyen betegek önellenőrzése tehát nagymértékben az anyagi helyzetük függvénye. Sok cukorbeteg még az Egyesült Államokban sem képes a vércukor-önellenőrzés költségét vállalni, nem beszélve az Indiában vagy Kínában élő diabéteszesek tízmillióiról. Vagyis a jobb anyagcsere-eredmények és a jobb életkilátások a jobb anyagi helyzetből is levezethetők.
– Ha méri is a beteg a vércukorszintjét, tudja-e, hogy mit tegyen az eredmények ismeretében?
– Az is probléma, ha a vércukrát mérő beteg nem tudja kihasználni a mérés eredményeit: csupán mér, esetleg naplóban rögzíti az értékeket, de ennek semmilyen következménye nem lesz. Az ok a laza orvos-beteg kapcsolatban kereshető, a beteg nem konzultál rendszeresen kezelőorvosával, nem ismeri, hogy mi az elfogadhatatlanul magas érték, amelynél tovább kell lépni – például az inzulinkezelés irányába. Hazánkban is tízezrével élnek cukorbetegek, akik 10 mmol/l körüli éhomi vércukorértéknél még „nem esnek kétségbe”. Ilyen esetekben tehát a vércukor-önellenőrzés kidobott pénz.
A másik probléma, hogy a betegek többsége csak éhomra vagy étkezés előtt mér vércukrot. Ha ez magas, szinte semmit sem tud tenni az inzulin nélkül kezelt diabéteszes. Vajon hányszor jut eszébe, hogy ilyenkor ne egyen, kevesebbet egyen, az azonnali étkezés helyett gyalogoljon fél órát vagy tornázzon? Mást ugyanis nem nagyon tehet, ezek viszont nem illenek bele a mindennapi gyakorlatába. Ellenben, ha az étkezés előtti vércukor elfogadható szintű, például 6 mmol/l alatti, de étkezés után nem méri a cukrát, akkor teljesen észrevétlen marad az étkezések utáni, esetenként igen magas vércukor. Így semmit sem tett saját anyagcsere-helyzete és jövőbeli életkilátásai érdekében. Mindebből tehát – most már a szakirodalom tükrében is – következik, hogy csak akkor érdemes egy inzulin nélkül kezelt diabéteszesnek a vércukor-önellenőrzéssel élni, ha: elég gyakran, tehát hetente 3–7 alkalommal méri vércukrát; nem csupán az éhomi, hanem az étkezések előtti, és bármely étkezés utáni értékeket is mér; a kapott értékeket képes értékelni, azaz tisztában van a célértékekkel (evés előtt 4–7, étkezés után 1–1,5 órával 6–9 mmol/l); a mért értékek tükrében maximálisan együttműködik gondozóorvosával, és szükség szerint hajlandó a javasolt kezelési módosításokat, adott esetben az inzulinkezelés bevezetését elfogadni.
Az inzulinhormont a hasnyálmirigy béta-sejtjei termelik, naponta mintegy 40-50 egységnyit. Az összes inzulintermelésnek a fele az úgynevezett bázisinzulin, míg a másik 50 százalék az étkezések idején termelődik. Az inzulin a szervezet fontos anyagcsere-irányítója: általa jut a vérben lévő cukor a sejtekbe, amivel a sejtek energiához jutnak, a vércukorszint pedig csökken. Az egészséges ember szervezetében a nap 24 órájában folyamatosan termelődik a bázisinzulin, majd az étkezést követően a hasnyálmirigy 1-2 percen belül érzékeli, hogy emelkedett a vércukorszint, és többletinzulin termelésével egyensúlyt teremt. A cukorbetegeknél ez az anyagcsere-folyamat károsodik.
Az 1-es típusú cukorbetegek első számú gyógymódja az inzulin adagolása.
A 2-es típusú diabétesz kezelésének az első fokozatában a teljes életmód-változtatás és a tablettás kezelés mindaddig hatásos, amíg a HbA1c-érték 7 százalék alatt van, ha ezt a határértéket meghaladja, szükséges a kezelést inzulinnal kiegészíteni, ezt nevezzük kombinációs kezelésnek. A cél: megközelíteni az egészséges ember inzulinelválasztásának folyamatát.
– Az inzulinnal kezelt cukorbetegek az új inzulinfajták mellett új inzulinpumpákkal ismerkedhetnek meg, és olyan új mérési módszerekkel is, mint a szöveti vércukormérés.
– A folyamatos szöveti glukózmérés az utóbbi 10 évben terjed világszerte, hazánkban az egyik inzulinpumpákat is forgalmazó cég termékeinek három generációjával találkozhattunk eddig. Nem a vércukor, hanem a szöveti glukózmérésről van szó, hiszen a szenzort a bőr alatti kötőszövetbe (zsírszövetbe) helyezik, és általában különbség van a szövetközi és a vérben lévő glukózszint között. Ez a különbség a mérés során többnyire kiküszöbölhető azáltal, hogy a beteg saját ujjbegyes vércukorértékével „kalibrálja” a készüléket. Így – leszámítva a gyors vércukor-emelkedés, illetve -csökkenés eseteit, amikor a glukózszenzor körülbelül 30 percet „késik” – a szöveti glukózszintmérő a vércukorral közel azonos értéket mutat.
– Mit jelenthet mindez a gyakorlatban a szöveti glukózmonitorozást használó számára?
– Mivel az eszköz – és beszéljünk csupán a legfejlettebb, 3. generációs változatáról – 5 percenként mutatja az aktuális glukózszintet, mutatja az utolsó óra glukózgörbéjét, bármikor több órára visszamenőleg kijelzi a görbe adott időpontra érvényes értékeit, fel- vagy lefelé irányuló nyilakkal „megjósolja” a vércukor-alakulás tendenciáját.
– Vagyis pótolja a gyakori mérést.
– Valóban, mert olyan finom különbségeket mutat meg már a mérés folyamán, főként pedig az utólagos, számítógépbe való letöltést követően, ami napi akár húszszori vércukorméréssel sem derülne ki. Mindezek mellett az előre beállított határértékek – például 4–10 mmol/l – átlépése során riasztja a pacienst, aki ezért a mérés átlag 6 napja alatt időben tud védekezni mind a hipoglikémia, mind a magas vércukorszint ellen.
– Rengeteg adathoz juthatunk ezzel a módszerrel.
– A kiértékelés során hihetetlen sok adat kerül feldolgozásra, grafikus ábrázolásra: a napi vércukorgörbék egymásra helyezése, a többnapi átlagok ábrázolása, a vércukortrendek egyértelmű kirajzolása, a főétkezésekhez illesztett glukózgörbék, amelyek egyértelműen utalnak az étkezési inzulinadagok helyes vagy helytelen voltára, és még számos más hasznos információ. Összefoglalva, a szöveti glukózmonitorozás főként az intenzív inzulinkezelés alatt álló 1-es és 2-es típusú cukorbetegek számára a napi többszöri vércukor-ellenőrzés adatain messze túlmenő segítséget képes nyújtani a kezelés finomításának elérésében, ami irodalmi adatok alapján is mind a hiper-, mind a hipoglikémiák számának csökkenését, mind pedig a HbA1c-szint mérséklődését eredményezheti.
– Jelenleg ez a legmodernebb eszköz a kezeléshez?
– A „szenzoros” inzulinpumpa egyesíti a pumpa- és a 3. generációs szenzoros vevőkészülék funkcióit. Ezáltal egy szenzor egyidejű felhelyezésekor az többlet-szolgáltatásokat nyújt: igen nagy pontossággal javaslatot tesz az étkezési és korrekciós inzulinok adagjaira is. (A következő lépés a szenzor és a pumpa teljes összekapcsolása lesz, amelynek keretében egyéni igényekhez illesztett szoftver irányítja az inzulinadagolást is.)
– Van lehetősége bármelyik betegnek, akinek orvosilag indokolt, hogy részesüljön a szenzoros vizsgálatban?
– Jelenleg Magyarországon kb. 2-3 tucat helyen van a szenzoros vizsgálathoz „elvi” hozzáférési lehetőség. Ugyanis a legtöbb helyen minimálisan önköltségi alapon végezhető el a vizsgálat, amely 9-10 ezer forintba kerül. Van, ahol korlátozott számban finanszírozzák a vizsgálatot, így a Péterfy kórházban a Diabétesz Szakrendelő Alapítványa ezt teszi 50 százalékban.
A módszer ismertsége elsősorban a Dr. Infóban (Cukorbeteg élet) két éve folyamatosan közölt mérési példák nyomán, illetve az interneten is közölt sorozat révén terjed. OEP általi finanszírozására a jelenlegi kormányzati ciklusban bizonyosan nem számíthatunk.
Szőke Mária
