Kiemelkedő teljesítményre is képesek vagyunk

Beszélgetés Ferjancsik Domonkossal

A Győrben megrendezett gyermek diabétesz nap díszvendége volt Ferjancsik Domonkos világ- és Európa-bajnok kardvívó. A rendkívül szimpatikus fiatalember 1996 óta cukorbeteg. A Mosolyország Alapítvány nagyköveteként is azt vallja: cukorbetegsége sohasem gátolta abban, hogy kiemelkedő sporteseményeken vegyen részt. A sportoló a rendezvény egyik szünetében készségesen válaszolt a Diabetes újságírójának kérdéseire.

– Hogyan emlékszik vissza, mit érzett, amikor kiderült, hogy diabéteszes?

– 1996. március kilencedike volt. Előtte néhány hónappal találkoztam egy cukorbeteg vívótársammal, aki pennel adta magának az inzulint. Akkor azt gondoltam: én ezt biztosan nem tudnám csinálni… Hipochonder vagyok, s korábban több sportorvosi vizsgálatról is ki kellett vezetni, mert rosszul lettem. Aztán így alakult, s az ember sok mindenhez hozzá tud szokni, ha szükséges. A penről egy idő után átálltam az inzulinpumpára, s azóta kiegyensúlyozottabbá vált a cukrom. A pumpa legnagyobb értéke számomra, hogy rendkívül rugalmas életvitelt tesz lehetővé. Könnyebb lett tőle az életem.

– Mit gondol az elmúlt tizenkét év tapasztalata alapján: vannak előnyei is a diabétesznek?

– Konkrét előnyökről nem tudok beszámolni. Hacsak az nem, hogy – miután kiderült, hogy cukorbeteg vagyok – be akartam bizonyítani, élsportolóként változatlanul jó vagyok. Megkétszereztem az akaraterőmet.

– Hogyan viszonyultak a cukorbetegségéhez az ismerősei és a sporttársai? Érte-e bármilyen negatív megkülönböztetés emiatt?

– Magánemberként egyszer kaptam egy primitív megjegyzést amiatt, hogy diabéteszes vagyok, de ezt a helyén tudtam kezelni. A legtöbben elfogadták a betegségemet, nem ért emiatt negatív megkülönböztetés. Az élsportban úgy tekintették, hogy hosszú távon nem tudok benne lenni a válogatott csapatban annak ellenére, hogy én voltam annak meghatározó tagja. Nem mertek számolni velem, s ez egy kicsit rosszulesett, holott tisztában vagyok azzal, hogy ez az ő oldalukról teljesen racionális döntés volt.

– Hogyan egyeztethető össze az Ön életében a cukorbetegség és az élsport?

– Miután kiderült, hogy diabéteszes vagyok, az orvosok elutasították, hogy folytassam az aktív sportpályafutást. A kezelőorvosok többsége nem tudott mit kezdeni az életformámmal, de végül találkoztam dr. Tamás Gyula professzorral, és ő segített. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni a cukorbetegséget és a vívást, nagy odafigyelés kellett ahhoz, hogy mégis mindkettőben helytálljak. Engem igazolt, hogy 1996 után lettem világbajnok, kétszer szerepeltem olimpián, s nem teljesítettem rosszabbul amiatt, hogy diabéteszesként indultam el a versenyeken. Szerintem az a legfontosabb, hogy nem szabad magunkat betegnek titulálni, hiszen – kis odafigyeléssel és lemondással – mindenben ugyanúgy tudunk részt venni, mint bárki más.

– Az elmúlt évek sportsikerei bebizonyították, hogy a diabétesz nem gátolja a kiemelkedő sportteljesítmények elérésében. Mi az, amire mégis oda kellett figyelni az edzéseken, illetve a versenyeken?

– Ilyenkor az idegrendszer is másként működik. Az élsportnál, felfokozott állapotban sok apró nüánsz dönti el, hogy a sportoló egy mérkőzésen veszíteni fog-e vagy nyerni. Kezelőorvosommal, dr. Tamás Gyula professzorral arra törekedtünk, hogy a versenyek közben is a körülményekhez képest a lehető legalacsonyabb vércukorszintet tudjuk elérni. Ez 8 és 10 közötti értéket jelentett. Korábban ennél magasabbak voltak a cukraim. A professzor úr javaslata volt az is, hogy nyolc év aktív élsport után hagyjam abban, mert ha ezt az életvitelt folytatom, egy idő után sajnos számolni kell a szövődményekkel.

– A hazai és nemzetközi megmérettetések előtti stressz tehát Önnél magasabb vércukorértékeket produkált?

– Így van. Annak ellenére, hogy azt gondolhatnánk, intenzív testmozgás hatására inkább lefelé „megy” a vércukorszint. Nálam ez nem így volt. Úgy tűnt, a pszichés terhelés felülírta a testmozgást, s az adrenalin képes volt úgy felnyomni az értékeket, hogy küzdeni kellett ellene.

– Beszéljünk egy kicsit a diétáról. Mennyire figyel erre, és van-e kedvenc étele?

– Mindent eszem, különös étkezési szokásaim nincsenek. Elsősorban a húsmentes ételeket szeretem. Tésztás vagyok, mindent, ami ezzel kapcsolatos, szeretek. Az elmúlt években megtanultam „ránézésre” megállapítani a szénhidrátértékeket. Ennek ellenére, ha ismeretlen ételt eszem, például valami különleges szószt kóstolok meg a kínaiban, utána egy-másfél órával mindig ellenőrzöm a vércukromat.

– Két gyermeke van. Ők is ugyanazt eszik otthon, mint Ön?

– Nem teljesen. Kristóf négyéves múlt, Sebestyén márciusban lesz kettő. Előfordul, hogy olyan ételt kapnak, amit én nem ennék meg. De alapvetően nem főz kétfélét a feleségem.

– Erős Antóniával együtt, aki szintén cukorbeteg, Ön is a Mosolyország Alapítvány nagykövete. Mit jelent pontosan ez a tevékenység?

– Az alapítvány célja a segítséggel élők társadalmi integrációjának elősegítése, illetve a hátrányos helyzetű emberekkel szembeni előítéletek csökkentése. Szeretnénk megmutatni, hogy ezek az emberek – így a cukorbetegek is – hasznos tagjai a társadalomnak. Az ismert személyiségek pedig, akik között diabéteszesek is vannak, az élet különböző területein komoly sikereket értek el. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy vegyük észre a segítséggel élőket is, ugyanakkor kezeljük őket normális emberként, mert ugyanolyan normálisak vagyunk, mint bárki más, sőt bizonyos területen még kiemelkedő teljesítményre is képesek vagyunk.

Módos Anikó