Szerző: Módos Anikó, Dr. Kiss Éva Feltöltés dátuma: 2011.11.20.

Az érem két oldala

Az egyiken látható a szám, a másikon az írás. De bármelyik oldalát nézem, mindenképpen ez az ötforintos. Nézem magam a tükörben: kissé molett, fáradékony, az élettől gyötört, mindig dolgozni kénytelen középkorú asszonyt látok, akit „az ág is húz”. Nézhet engem az orvosom: elhízott, keveset mozgó, önmagával mit sem törődő, magát fizikailag és lelkileg kizsigerelő női beteget lát. Mindkettő én vagyok. (Ez csak képletes mese volt, én nem ilyen vagyok!) Szóval hajlamosak vagyunk a világra fogni, hogy miért nem tornászunk, úszunk, futunk, miért nem diétázunk. A világ nem engedi, mert nem hagy rá időt, erőt, figyelmet – mondjuk. Pedig ha valamit nagyon akarunk, van rá időnk, erőnk, figyelmünk.

Hogy látja ezt egy orvos? És hogyan élte meg egy cukorbeteg? Az utóbbival kapcsolatban ki kell hangsúlyoznom, hogy Módos Anikó ezen a téren „a” pozitív példa. Sajnos – s ebben a doktornővel értek egyet – a hozzá hasonlóak vannak kevesebben.

A múltkor kedvenc zöldségesemnél előttem vásárolt egy idős hölgy. Egyik kezében kibontott csokoládé, a másikban szatyor. Miközben kérte a sokféle zöldséget, elnézést kért, hogy ilyen lassú. A cukorbetegség lassította le – panaszkodott –, a látása is erősen megromlott, nehezen mozog, bizony ilyen szörnyű baj ez a cukor! – zárta monológját. Viaskodtam magamban egy pillanatig, kezdjek-e lelkes oktatásba. Ő beleharapott a csokijába, s kivonszolta magát az üzletből, a látóteremből. Talán beszélnem kellett volna vele… bár azt hiszem, feleslegesen tettem volna. Van már néhány rossz tapasztalatom. Nemcsak hogy nem fogadták meg tanácsaimat, meg is haragudtak, hogy ijesztgetem őket.

Mi az Ön önrésze?

Mindenki ismeri az önrész fogalmát, mert az autóbiztosítások kapcsán a kifejezés bekerült a köztudatba. Mégis, ha megkérdezzük a hozzánk forduló beteget, értetlenül áll, a kérdésre – Ön mit tesz naponta egészségének megtartása érdekében? – általában nem tud válaszolni. Ha mégis, a válasz lehangoló: nem sokat; orvoshoz járok, szedem a gyógyszereket; ez nem az én dolgom, én csak egy igazolásért jöttem; úgyis meghalunk, minek erre a pár évre...

Pedig a magyar nagyon öntudatos, büszke nemzet, érdekes, hogy ez nem az egészséges életmód és a fitness, wellnes területén nyilvánul meg. Meg is látszik a derékbőségeken! Derék nélküli világgá kezdünk válni. Sokallják az előjegyzési, várakozási időt. Mint ember, megértem, hiszen gyorsan túl akarnak esni az orvosi vizsgálaton. Mint orvos, nem tudom elfogadni ezt a türelmetlenséget, és ezt a sürgető magatartást, hiszen 10-20-30 év (!) telik el teljesen egészségtelen étkezési szokásokkal, súlyos mozgásszegénységben. Különben sem lehet 30 kg túlsúlytól és egy kisiklott anyagcserétől „beugrok a doktorhoz” stílusban megszabadulni.

Csodák nincsenek! Komoly „átnevelésen” fáradozunk, több-kevesebb sikerrel, jó munkához több idő kellene. Nagyon sok esetben olyan az egész „mint a falra hányt borsó”! Minden egyházi és családi ünnep, különböző honi gyümölcsök érése, munkahelyi stressz nyomon követhető a laborkontrollok során. Mégis felmerül bennem, hogyha így telik el a betegek élete, teljesen elvész a gondozás sikere. Ha megkérdezem, diétázik-e, a válasz mindig igen. Kérem, írja le! Ott áll minden reggel a méz, délután a sütőtök a listáján, ezt nem kellene így folytatni! Miről beszélünk tulajdonképpen, miért beszélünk el egymás mellett? Lehet, hogy kiabálnom kellene? A diabetológus megfosztja az embereket egyetlen örömforrásuktól, az evéstől?

Mikor jutunk el odáig, hogy mindenki megtanulja, mit hogyan engedhet meg magának, és mikor fog ez a tudás a mindennapi életben gyakorlatilag megvalósulni? Reményeim szerint még a súlyos szövődmények megjelenése előtt. Az elrettentő példák a civil életből igen hatásosak, a végtagvesztett klubtag igen mély hatást gyakorol környezetére. Elég szomorú, hogy senki nem hiszi el, ő is megjárhatja, nemcsak a szomszéd.

Mikor is leszünk sikeresek? Talán akkor, ha az óvodákban kezdjük el az egészséges életmód tanítását, megvalósítását, és divatos lesz soványnak lenni, minden nap sportolni. Ezek mind hozzájárulhatnak a lelki egyensúly, lelki béke megőrzéséhez is. Hinni kell benne, anélkül nem megy!

Dr. Kiss Évadiabetológus

Mozogj, hogy boldog légy!

A mozgás öröméről sokan sokszor írtak már. Arról, hogy egészen más életet élnek azok az emberek (cukorbetegek és nem cukorbetegek), akiknek hétköznapjaihoz szervesen kapcsolódik a futás, a kerékpározás, az úszás, a focizás, a fallabdázás vagy épp a kosárlabdázás. Különböző felmérések bizonyítják, hogy akik rendszeresen sportolnak, általában vidámabb, kiegyensúlyozottabb és – persze – egészségesebb felnőttek és gyerekek, mint a mozgást kizárólag televízión keresztül élvező embertársaik.

Rögtön az elején szeretném leszögezni: sohasem voltam a testnevelő tanárok álma. Nem tartottak kiemelkedőnek sem a kötélmászásban, sem a szekrényugrásban, sem a medicinlabda-dobásban, de még a 800 méteres síkfutásban sem. Általános- és középiskolás éveim alatt – stílusosan szólva – a középmezőnyben „mozogtam”. A főiskolán aztán volt egy nagyszerű tanárnőm, akinek – hosszas rábeszéléssel – még azt is sikerült elérnie, hogy megtanuljak és bemutassak egy gyakorlatot felemás-korláton. Ám itt meg is rekedt a tornász-pályafutásom.

Középiskolás éveimben (amikor még „kissé” túlsúlyos voltam) először az úszással próbálkoztam. Kézenfekvő volt, hiszen a házunktól tíz percre található a gyönyörű és korszerű uszoda. Jártam is hetente kétszer, általában 30-40 percig úsztam, és amikor kijöttem a medencéből – emlékszem –, nagyon büszke voltam magamra. Hogy tudniillik: megcsináltam!

Később az úszást felváltotta a futás. Úgy éreztem, ez hatékonyabb sportág és lényegesen kevesebb időt kell rászánnom. Szerencsére az erdő is közel volt, nem kellett különösebb felkészülés, csak elhatározás. Reggelenként már a kaputól elkezdtem kocogni. Az erdőben aztán megvolt az útvonalam, amit kétnaponta „teljesítettem”. Bevallom, kezdetben nagyon nehezen ment. Előfordult, hogy néhány perc után meg kellett állnom, mert nem bírtam. Ilyenkor sétáltam egy keveset, aztán újra kezdtem. Ez így ment hétről hétre: küzdelmek és jóérzések közepette.

A fáradságnak meglett az eredménye: elkezdtem fogyni, és ennek következtében lényegesen jobban éreztem magam. És büszke voltam! Arról nem beszélve, hogy a kedélyállapotom is jelentősen javult. Mintha kicseréltek volna! Vidám voltam és elégedett. Körülbelül másfél év alatt megszabadultam húsz (!) kilótól. Energikusabb és nőiesebb lettem. (Na jó, Béres Alexandrától ma is messze vagyok, de önmagamhoz képest óriásit fejlődtem!)

Mostanában tavasszal és nyaranta biciklizem, tollaslabdázom Fannival, a lányommal. Gyakran kirándulunk, gyalogolunk, hegyet mászunk mindkettőnk nagy örömére. A havas hónapokban néhányszor kipróbáltam a síelést, de be kell vallanom, az nem az én világom. Ellenben Fanni hihetetlen technikával és lelkesedéssel suhan a sípályákon, és azt vallja, a síelés a világ legjobb szórakozása. Űzi is rendszeresen, én pedig támogatom ebben. Mint ahogy a kosárlabdázásban is. Boldog vagyok, hogy az ő életébe kicsi korától kezdve szervesen beépül a mozgás, a sportolás. Biztos vagyok abban, hogy ennek is köszönhető derűje, kiegyensúlyozottsága.

Néhány nappal ezelőtt, a vasárnapi ebéd után a szüleim házának teraszán üldögéltünk: kávéztunk, beszélgettünk. Fanni arra készült, hogy kosárlabdázzon a kertben. Megkértem, hogy ehhez a ténykedéséhez keressen edzőcipőt magának. Egyszer csak megjelent egy láthatóan megviselt lábbeliben és azt kérdezte: kié ez, mert még sohasem látta. Ránéztem, és megmelegedett a szívem: az a futócipő volt (a nyolcvanas évek végéről), amelyben anno az erdőben hétről hétre legyőztem önmagam...

Módos Anikódiabéteszes

Módos Anikó

Dr. Kiss Éva


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!