A korai gyógyszerkészítés története

Mi a gyógyszer? Olyan anyag vagy azok keveréke, illetve olyan gyógyszerkészítmény, amelyet betegség megelőzése, felismerése, kezelése vagy az élettani funkciók fenntartása vagy módosítása céljából emberi szervezetben vagy emberi szervezeten alkalmaznak.

A gyógyszerkészítés története szervesen összefonódik a gyógyítás történetével, egyidős lehet az emberrel. Sokáig maguk a gyógyítók – sámán (a magyar néphitben a táltos alakját azonosították a hajdani sámánnal), varázsló, pap – készítették a gyógyszereket, s a gyógyításban fontos szerepe volt a hitnek, varázslásnak, démonűzésnek.

A gyógyszerkészítés alapja évezredeken keresztül a tapasztalaton alapuló próbálkozás volt, anyagai pedig a természet kincsei: elsősorban növényi származékok, de használtak ásványokat, állatokat, állati termékeket is

Az ókori birodalmak gyógyászatára általában jellemző volt a növények széleskörű ismerete, termesztése, de más anyagokat is alkalmaztak. A gyógyszerészet együtt fejlődött az orvoslással, a gyógyszereket maguk a gyógyítók készítették (papok, orvosok). Az ókori embernek a testről, annak működéséről, a betegségekről alkot képét átszőtte a hitvilág, ezért a gyógykészítmények alkalmazását gyakran egészítette ki „ráolvasás”, fohász.

Egyiptom

Az ókori Egyiptom kultúrája minden téren kiemelkedő volt, orvosait külföldi királyi udvarokba is meghívták. Több orvosi tartalmú papirusz került elő, leghíresebb a Thébában megtalált, Kr. e. kb. 1600-ban keletkezett Ebers-papirusz. A papirusz szövege szerint a gyógyításon erősen uralkodott a vallásos, mágikus jelleg. A gyógyító anyagok sokaságát használták, mintegy hétszázféle növényi, állati és ásványi anyagot nevez meg. Az állati eredetű anyagok között találjuk az emberi és állati szilárd és folyékony anyagcseretermékeket, az ürülékeket is. 877 receptet, orvosi tanácsot és fohászt tartalmaz (például fájdalomcsillapításra mirtuszlevélből készített főzetet ajánl).

Mezopotámia

Mezopotámia területén évezredekig fejlett kultúrák léteztek, magas szintű orvoslással. Sok ékírásos emlék maradt ránk, a Nippurból származó, Kr. e. 2100 körül keletkezett sumér ékírásos tábla többek között gyógyszerkészítési előírásokat is tartalmaz.

A Szúszában 1902-ben meglelt ékírásos kőlapon olvasható Hammurapi (Kr. e. XVIII. sz), Babilónia királya „törvénykönyve”, melynek 282 cikkelyéből több is az orvosi munkát szabályozza.

Az asszír uralkodó, Assurbanipal (Kr. e. 668–626) ninivei könyvtárában összegyűjtette Mezopotámia összes ékírásos szövegét. A több tízezer kiégetett agyagtáblán számos receptelőirat is fennmaradt. Mintegy 250 növényi, 120 ásványi és 180 állati terméket sikerült azonosítani. A kezelési ajánlás nem betegségcsoporthoz, hanem a leírt tünetekhez csatlakozik, s tartalmazza az előkészítést (aprítás), az elkészítést (pl. főzés) és alkalmazást.

A magyar népi gyógyászatban a gyógynövények mellett alkalmaztak például timsót vérzéscsillapításra, himlős, ótvaros testrészek kezelésére. Kígyót úgy, hogy pálinkába vagy valamilyen szeszbe tették, s a folyadékot később bőrbe dörzsölve köszvényre, reumára, gerincfájdalmak gyógyítására használták. A néphit szerint tavasszal a kígyók összegyűlnek, és gyakori sziszegések közepette tajtékot fújnak. Ha ez a tajték megkeményedik, kígyókő lesz belőle, a Szent György-nap előtt fújt kígyóköveknek mágikus hatást tulajdonítottak. A fájdalom helyére szorítva fejfájás, torokfájás gyógyítására használták. A nyúlhájat dunsztkötéseknél alkalmazták, sebkötözésre pókháló szolgált, mert úgy tartották, csillapítja a vérzést. A véraláfutások, zúzódások helyén összegyűlt vér kiszívatására, valamint szédüléskor, magas vérnyomás ellen vagy gutaütésnél piócákat használtak, amiket otthon, üvegedényben tartottak. Az arc tisztítására tejsavót, fiatalítására tejszínt alkalmaztak. Az élesztőt külsőleg, belsőleg egyaránt alkalmazták. Pattanások ellen vízzel elkeverve naponta éhgyomorra fogyasztva ajánlották. Azt tartották, hogy az így elfogyasztott élesztő „hígítja az ember vérét”.

Görög, római kultúra

A görög tudósok lenyűgöző mennyiségű és mélységű természettudományos ismeret birtokában voltak, amelyek közül sok bizonyult időtállónak. Az orvoslást Aszklépiosz, a gyógyítás istene leszármazottjainak tartott aszklepiádok űzték. A gyógyítást templomokban, az aszklepionokban folytatták, melyekből a városokban orvosi iskolák alakultak.

Az egyik ilyen iskola orvosa volt Hippokratész, Aszklépiosz 17. leszármazottja. Felfogásának lényege a gondos megfigyelésen és feljegyzéseken alapuló tapasztalati tudás nagyrabecsülése, és a környezet döntő fontosságának felismerése volt. A természetes gyógyítást gyakorolta, növényi eredetű készítményeit maga készítette, elvetette a varázslást és az isteni beavatkozást. Ismereteit írásban rendszerezte, műve kétezer éven át az orvosok alapműve volt.

Theophrasztosz (Kr. e. 371–286) műve, a De historia plantarum, a ránk maradt legrégebbi füveskönyv. 455 növényt ír le, hatásaival együtt, őt tekintik a botanika atyjának.

A római orvoslás a Kr. e. III. századig főként mágikus és vallásos ismereteken alapult, majd ettől kezdve a görög tudomány befolyása érvényesült, de lassan terjedt, mert a rómaiak a görög orvosokkal és gyógyszereikkel szemben nagyon bizalmatlanok voltak. A görög származású Dioszkoridész (Kr. u. I. század) a római hadsereg katonaorvosa volt, és a hadsereggel sok keleti országot bejárt, ott megismerte a távoli gyógynövényeket. Gyógyszerkönyvnek is tekinthető művében rendszerbe foglalja a gyógyászati anyagokat, mintegy 600 gyógynövényt írt le, azonkívül számos állati és ásványi eredetű anyagot. Műve néhány középkori kéziratos másolatban fennmaradt.

Galenus (Kr. u. 129–200) görög származású római orvos legnagyobb érdemeként tarjuk számon, hogy rendszerezte és leírta az addigi fontosabb ismereteket, valamint sok görög és római szerző recepttöredékét és -kivonatát összegyűjtve továbbadta. Így őrizte meg az utókornak sok elveszett mű ismeretanyagát. A növényi részek mellett a gyógyszerkincsbe bevezettek nagyon sok állatot egészben, valamint állatok részeit és állati termékeket. A gyógyító anyagokat vivőanyaggal keverték, a legfontosabb vivőanyagaik (vehiculum) a következők voltak: különféle hőmérsékletű kút-, forrás-, tenger- és esővíz, ecet különféle koncentrációban, mézsör, méz, mézes víz, bor.

Galenusnak az volt a véleménye, hogy a gyógyszeranyagokat az orvos lehetőleg maga gyűjtse, és a gyógyszerkészítményt maga készítse el. Kíméletes feldolgozással gondoskodjon arról, hogy a szerek hatásos alkotórészei ne szenvedjenek kárt, és jól felszívódó formában készüljenek el (galenikumok, galenusi készítmények). Ezekkel az általános követelményekkel Galenus a modern gyógyszerészet alapjait rakta le.

(Következő számunkban folytatjuk.)

Szabó Zsuzsa