Állásinterjú – keserűséggel

Meséli harmincas diplomás diabéteszes ismerősöm, hogy megpályázott egy szaktudást, tapasztalatot, kapcsolati tőkét feltételező állást. Miután ő mindhárommal „bírt", s még érdekelte is a dolog, gondolta, megpróbálja. Megírta az önéletrajzát, csatolta hozzá az újonnan készített fényképét, majd elküldte a felhívásban megjelölt címre. E-mailen, mert manapság így szokás. Aztán várt.

Tíz nappal később csörgött a mobilja, s udvarias, kellemes férfihang érdeklődött, hogy érdekli-e még a betöltendő munkakör, s be tudna-e fáradni állásinterjúra. Felöltözött csinosan, diszkréten kisminkelte magát, és öt perccel a megbeszélt időpont előtt megjelent a helyszínen.

Komoly öltönyös férfiak fogadták, majd egy ötvenes hölgy (később kiderült, eredeti foglalkozását tekintve orvos) is csatlakozott hozzájuk. Érdeklődtek eddigi pályafutásáról, szakmai eredményeiről, elképzeléseiről. Ő legjobb tudása szerint, őszintén válaszolt. Úgy tűnt számára, jó benyomást keltett, s – bár voltak kétségei a kötetlen munkaidő miatt – neki is tetszett az egyéniségéhez közelálló feladat. Mindkét fél gondolkodási időt kért, és abban maradtak, a többi jelentkező meghallgatása után az intézmény vezetője ad végső választ.

Ismerősöm ismét várt. Öt napot, tizet, tizenötöt. Nem jött sem telefon, sem hivatalos levél, de még egy e-mail sem. Végül megtudta, betöltötték az állást. Olyan fiatalembert választottak, aki a munkakör betöltéséhez szükséges szakmai tapasztalattal nem rendelkezett. Ismerősöm furcsállotta, még akkor is, ha az elmúlt években látott már hasonló „manővert" a környezetében.

Hetekkel később egy barátnőjétől meglepő dolgot hallott: azért nem ő került ki győztesen a meghirdetett állásért folytatott vetélkedésből, mert kiderült, hogy cukorbeteg. S az öltönyösök, a doktornővel karöltve azt gondolták: emiatt nem tudja ellátni megfelelően a feladatot...

M.A.